Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - Pap Károlyné: Készülődés: Niobék
Niobék Ó, Niobé, Tantalus király leánya! Megsértetted az isteneket? Büszkélkedtél tizenkét gyönyörű gyermekeddel, mígnem halálra nyilazták őket? Elhiszem, elhiszem. De tudod, a boldogság nem okul. Mert hát én is megsértettem az isteneket. Nem lett volna szabad gőgösködnöm azzal az Eggyel sem. Elvették tőlem is az istenek. Halálra kínoztatták. De én túl akartam járni az ő kegyetlenségükön: magamba varázsoltam őt, és hosszú éveken át úgy tudtam szívembe rejteni, hogy végül semmiképpen, igazán nem lehetett megkülönböztetnem: ő-e, vagy én vagyok-e ő. Hogy ő sajnálkozik-e a világ múlandó örömein és örök bárgyúságain vagy én. Hogy ő van-e bezárva énbelém vagy én őbelé. Egyek voltunk, teljesen egyek. így akartam én túlmerészkedni az istenek örökké éhes bosszúvágyán. De nem lehet, ó Niobé, most már tudom: nem lehet. Most már irigyellek. Sziklává változtál, és sirathatod gyermekeidet az idő végeztéig. Míg én? Tudod: halandó vagyok. Ha galambszárnyakon is, de erősen közeledik végórám. És utolsó sóhajommal, ó Niobé, utolsó sóhajommal őt is ki kell sóhajtanom magamból, és nem örök sziklává, de kérlelhetetlenül porrá változom, s velem együtt ő is. Bizony: elporladunk. így bosszulnak meg engem az istenek. így vált legszebb részvétem, végtelen szánalmam irántad: irigységgé. Hogy bűnhő- désed örökkévaló, változhatatlan. Márványszikla. Míg én? Ó Niobé .. .
