Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 6. szám - Tornai József: Találkozási pontok

Másnap este kicsit késett, de nagyon lelkesen ült le mellém.

— Meddig táncolt tegnap?

— Á, nem volt semmi kedvem. Csak benéztem és rögtön elhúztam a csíkot.

Kértem egy gint, neki is akartam, de ő csak kávét ivott.

— És magának mi a foglalkozása?

— Költő.

— Micsoda?

— Költő.

Retteneseten szólt a dob meg a zongora, megint nem értette.

— Könyvelő? — kérdezte eleresztve a kezem.

Megkérdeztem, olvas-e verseket. Igen, olvas, bár inkább a nővérénél szokott verseskönyveket látni. Közelünkben négytagú társaság ült; két fiú, két lány. Jól öltözöttek voltak, csöndesen ittak.

— Utálom ezeket a fantáziátlan embereket. Soha semmi sem lesz belőlük. Csak a művészeket meg az írókat szeretem. Tizennyolc éves vagyok, folytatom a táncot. Nem tudok másként élni. Maga igazi ember, maga ír; folyton újszerű, amit csinál.

Hosszú előadás következett: mennyire szereti a szobrászatot, zenét, filmet; szóval, mindent, ami művészi. Tíz percig beszélt, színműveletlen volt. Na, de a szakmai tudás! íróval beszélget? Tegyük föl a kultúrlemezt. Mennyire másként csinálhatja egy üzelet- emberrel, egy elektromérnökkel!

Kijelentettem, hogy ilyen tudású nővel még nem volt dolgom.

— Nem maga az első, aki ezen meglepődik.

— El is hiszem. Maga ellenállhatatlan nő. Legjobban a szemét szeretem. Forduljon erre, hadd nézzem.

Ekkor már a helyiségbe lépő két külföldi férfit követte a tekintetével. Elengedte a kezem, mosolygott rájuk.

— Forduljon erre, hadd nézzek a szemébe!

Végre meghallotta. Fogtam a vállát és szemtől szembe néztünk egymással. Tökéletesen üres volt a tekintete. Kutattam benne valami örömöt, szégyent, indulatot, pénz- sóvárságot, bármi kis érzelmet. Két nagy, fekete, kifejezéstelen golyó, két fényes, érzéketlen tárgy nézett rám.