Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Zám Tibor: Szőlő és gyümölcs a Homokhátságon (II.)
mint a legjobb gabonatermő bácskai földek. Míg például Katymáron (bajai járás) az 1 kh-ra eső termelés i érték 4500—5500 forint között van, addig Kiskőrösön 8500 forint felett. Bács-Kiskunban a földterület aranykoronaértéke átlagosan 2,4-el alacsonyabb az országosnál (10,4-del szemben csak 8,5), ennek ellenére az egy aranykoronára jutó termelési érték magasabb: 561 forint, az országos 452forinttal szemben. Ezt a szőlő- és gyümölcstermelés eredményezi. A földalap magasabb színvonalú hasznosítása, amire itt lehetőség van — amihez országos érdekek is fűződnek —, ez is indokolja a telepítést. Továbbá a szociálpolitikai érdek: a szőlő- és gyümölcskultúra bázisának kiszélesítésével, új termelési körzetek kialakításával magasabb életszínvonalhoz juttatni a homoki szövetkezetek tagságát. Olyan — nem mellékes — érvek is szóltak a koncepció mellett, hogy a homoki szőlőknek magasabb a hozama, olcsóbb a telepítési, művelési költsége, mint a hegyvidéki szőlőké, és e gazdasági előnyöket csak részben ellensúlyozza a hegyi szőlők borainak minősége. Az ötvenes évek második felében az alföldi szőlő-, bor- és gyümölcskivitel felfelé tendált, s a mezőgazdaság tényleges munkaerőhelyzete első oldalnézésre inkább indokolta a nagyobb arányú telepítéseket, semhogy mérséklésre intett volna. „Rendelkezésünkre áll a szükséges munkaerő” — írta a könyvében Molnár Frigyes (60. o.). A koncepció magától értetődően nagyüzemi rendszerű (széles soros, gépi művelésű) és nagyüzemi felületű (150—250 kh-s) ültetvények telepítésével számolt; a minőséget szem előtt tartva határozta meg a szőlők fajtaarányát, és a tárolást, feldolgozást is korszerűsíteni akarta. A nagyüzemi szőlő- és gyümölcsprogramot a homokhasznosítás szerves részeként jeleníti meg az irodalom, mind az előkészítés, mind a lebonyolítás szakaszában. „A korszerű homoki gazdálkodás felöleli a szőlő-, gyümölcs- és zöldségtermesztés, az öntözés, a speciális homoki állattenyésztés fejlesztését, a további erdősítést és a homoktalajok tápanyag-utánpótlásának széles körű megszervezését.” (49—50. o.). A korszerű nagyüzem és a komplex homokhasznosítás összekapcsolása elméletileg ma is helytálló, gyakorlata elé azonban óriási akadályt gördített és gördít, hogy a mezőgazdaság általában — még inkább a homoki gazdálkodás specifikumaihoz mérten — a leginkább tőkeigényes vállalkozás. A pénzhiány, mint objektív körülmény, a telepítési program megvalósítási szakaszában szerény keretek közé szorította az amúgy sem magas nagyüzemi potenciált, ezért a homokhasznosítás komplex módjáról inkább csak egy-egy jobban felszerelt üzem birtokhatárai között beszélhetünk, mint általában. „Nálunk vagy erre, vagy arra van pénz, de erre és arra soha sincs” — mondja az egyik tanácsi szakember a való ban komplex homoki gazdálkodás legfőbb akadályáról. Főként ennek tulajdonítható, hogy a telepítési program előtt nem volt általános vízrendezés (1966-ban 3083 kh szövetkezeti ültetvényt sújtott a belvíz). Bár az 1969-es NEB-vizsgálat szerint, ,,a telepítéskor a terület megválasztása sem volt körültekinthető, az ültetvényeknek mintegy 10 százaléka belvízveszélyes területre került“. A talaj műszaki előkészítése, javítása, a telepítendő felületek szervesanyaggal és műtrágyával való ellátása gyakran nem volt olyan színvonalú vagy mértékű, hogy a szakmai előírásoknak megfelelt volna. A megyei tanács mezőgazdasági osztályának egyik jelentése szerint a telepítendő területek 80%-án kellene talajjavítást végezni, azonban „a megye átlagos 8—9 ezer kh-as évi telepítéséhez a talajjavítási terv csak 2—3 ezer kh” (1962. VII. 16.). Egy későbbi jelentés szerint (XI. 6.) ,,a telepítések évenkénti tőzegszükséglete tanácsi vonalon 20 ezer vagon. A keceli tőzegbánya kapacitása azonban . . . csak 10 ezer vagon . . . Műtrágyakeret ez évben a telepítések alá nem állt rendelkezésre. A felhasználtat a szántóföldi növénytermelés keretéből vontuk el...” Már ahol elvonták: mert a kiskunhalasi járási tanács pár héttel korábbi dátumú (X. 22.) előterjesztésében az áll, hogy holdanként 6 mázsa vegyes műtrágya kellene a telepítésekhez, de „termelőszövetkezeteink a kapott keretből semmit sembiztosítottak, annak kevés volta miatt”. Ugyancsak ebben az előterjesztésben olvasható, hogy „tekintettel az alacsony állatsűrűségre, szövetkezeteink a szántóterületet sem tudják istállótrágyával ellátni, és a telepítések alá istállótrágyázás nem történik”. Ha „csak” a pénz-, az eszköz- és anyagigényessége oldaláról nézzük a szőlő- és gyümölcskultúrát, amely a homoki gazdálkodásban a „legfontosabb” (a jövedelmezőségi mutatók nem bizonyítjá egyértelműen az állítást), akkor irreálisnak tűnik a második ötéves terv telepítési programja. Az még inkább, hogy „gyakorlatilag, távlatokban a megye területének 50 százaléka szőlő- és gyümölcs- termelés útján hasznosítható” (Molnár Frigyes: A homoki szőlőtermelés korszerűsítése 60. o.). A kételyeket táplálja (és arra is utal, milyen pontatlanul lehetett az akkori viszonyok közt a népgazdaság teherbíró képességét meghatározni), hogy a tervszámok menet közben többször is változtak. Az előre jelzésekben 70 ezer kh a telepítési feladat. Később is érvényes volt ez a verzió („fenti területből 45 500 kát. holdat a tanácsi gazdaságok — tsz, tszcs, szakszövetkezet — 24 500 kát. holdat pedig az állami gazdaságok telepítenek”), de 1963-ban „a szaporítóanyag-helyzet alapján" az FM Kertészeti Főosztályának kérésére a megye 3500 kh terven felüli szőlőtelepítést vállalt. 1964 őszén viszont arról érkezett jelentés, majd hivatalos értesítés, hogy az 1965-re ütemezett telepítési tervszám módosul: 12 700 kh-ról 6990-re. Vonatkozó feljegyzésébe a megyei főkertész ezt azzal indokolja (1964. X. 9.), hogy „a járulékos beruházások bizonyos mértékig nincsenek biztosítva". Az eredeti terv- (70 000 kh) és tényszám (53 236 kh) különbsége (16 764 kh) azért nagyobb a csökkentés mértékénél mert a tervciklus első éveiben a megye nem teljesíthette a tervét. 48
