Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - Pap Károlyné: A magányosság naplójából
Ma jó kedvében volt a Teremtő. így szólt hozzám: — Ha óhajtod, kicseréllek. Nincs a földön az a teremtmény, amellyé ne változtatnálak. — Kacagva feleltem: — Csak én magam lehetek az! * A legboldogabb Tantalus lehetett: az élet soha nem szórta tele a beteljesülés szürke hamujával. * Ablakomban egy lopott rózsaszál. Gyönyörűségesen virul. Esze ágában sincs elhervadni a szégyentől. Micsoda gúnyos fintora ez az erkölcsöt nevető természetnek! * Ha az Isten a maga képére teremtette a világot, akkor mindannyian istenek vagyunk, mert mindnyájan a magunk képére teremtjük a világot. * Az alázatosság tévedése: Az orrára kellett volna koppintanom. Ehelyett: lehajoltam és a kezét csókoltam meg. * Megalázkodtam, s ezzel pokolian megsértettem magam. Hogy fogok én ezért bocsánatot kérni — önmagámtól? * Az egyetlen ajándék, amit életemben kaptam, egy tanács: hogy kételkedjem magamban. * Milyen furcsa, hogy ez a két közeli rokon szó: „lenyűgöző” és „nyűgös” mekkora ellenségek! * Azt mondja a fiatal férfi az idős nőnek nagy ártatlanul: — Asszonyom, maga azt kérdi, mit jelent nekem. Megmondom: férfiéletem sötét erdejében a tisztást. Az Anya-Madonnát. A megbecsülést. És én? Mi vagyok Magának? Az idős nő, fanyarul: — Maga? A tiszteletbeli szeretőm. * Mikor szűnik meg a szerelem! Amikor az első okos mondatot váltják egymással a férfi és a nő, A forró szerelem: ünnep. A kihűlt szerelem: hétköznap? Nem! Hanem: február 29-e. Szökőnap. Néhány verebecskét etetek a párkányon. Másnap mindig ott találom mocskos kis névjegyeiket. Gondolom: Mi ez? Hála? Eltanulták az emberektől? * Nincs olyan boldogtalan várakozás, amely ne érne fel a beteljesüléssel. * Add meg a valóságnak, ami a valóságé, és add meg az írásnak, ami az írásé. * Képzeld! X. Y. kételkedni kezd a műveiben. — Csodálkozom. Nem olyan nagy író, hogy kételkedjen önmagában. * Hogy mi az öregség? Megmondom, kedves, megmondom: Az ember előbb rettentően megharagszik, amikor egy nap észreveszi, hogy mosolyogva nézik. Ebben a mosolyban sok gúny, csodálkozás, szánalom, visszafojtott nevetés, miegymás van. Azután: az ember jobban megnézi magát a tükörben, és rettentően megharagszik önmagára. Aztán: már azt sem. Ez az öregség.
