Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - Ördögh Szilveszter: Éjszaka (Kisregény)
apának, hogy földet szórnak rá . . . Mért nem szabad beszélni, anyu .. . Miért sír az a néni . . . Bántotta valaki?” „Ahogy szántottam, az ekevas kiforgatta ezt a csontot. Alighanem emberé ez, nem?! A koponyáját aztán hazavittem, az asszony kitanálta, hogy ihatnának belüle a kiscsirkék. Hát ügyé, ha mán van, csak kihasználjuk! . . . Azok a bolondos kutyák meg csak rohangálnak a lábszárcsonttal, pedig nincs abban mán se velő, se zsír, igaz-e! Hanem a doktor urak megmondhatnák, ugye, van e’ mán ezer esztendős is, tán ha sokat ásnak errefelé, még kincset is lelnek, jól meggazdagszanak! Ha elébb tudtam vóna, hogy mit szántok, mán én lennék a Dárius!" „Kocsival vagyunk, csak pár percre, kihoztuk ezt a csokrot anyukának, névnapja van. Igen, nagyon drága a virág . . . szinte nem is érdemes venni. Mindennek fölmegy az ára. Borzasztó, a múltkor is a hentesnél . . .” „Nem! Elsőrangú temetés legyen! Az anyánknak is olyan vót, az apánknak is olyan kell! Ennyi kijár neki! Még ha részeg disznó vót is egész életében!” „Képzelje, kollega, milyen remek termés lenne itt ezen a földterületen! Mennyi tápsó van benne . . . Fantasztikus termés lenne! Egyébként látni a hatalmasra nőtt fákon is, ugye . . . Rágyújt?!” „Mondja, kedves, maga hogy csinálta, hogy a főparcellán kapott helyet?! Én már mindenütt érdeklődtem, de elutasították. Pedig olyan szép ez a főparcella, közepén az úttal, a fákkal, a padokkal . . .” „Én vagyok a föltámadás és az élet, aki énbennem hiszen, ha meg is halt, élni fog; és mindaz, aki él és énbennem hiszen, nem hal meg soha mindörökké ... az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mintha valaki életét adja barátaiért. . . Ezt parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást!” S itt vagy te is, Isten fia, Jézus, itt függsz az út szélén! A földön gyertyacsonkok, mint párás kristályok meredeznek, Nézd csak, Jézus, a szobrodat: nézd a feketére aszalódott keresztfát, a lábak vaskos bütykeit, a rövid, aránytalan lábszárat, a szemérmet fedő rongydarabot, a bordákat, az irdatlan lándzsadöfést, a végtelenbe rogyott, megkövült arcot, a töviskoronát, a gyermeki vékony, világot ölelő kicsavart karokat, a földiratot; Názáreti Jézus, a Zsidók Királya! ... A megváltó! ... Az Ember Fia! . . . Nos, hogy tetszel magadnak, Jézus . . . Szép a szobor? Ijesztő?! Szállj le a keresztről, szálj le, ha Isten vagy! Támadj föl, kelj életre most, hogy beléremegjen a Föld! Fogd a kezedbe az ostort, és kergesd, korbácsold a népet, üsd-verd, míg élet van benne, mert hűtlen önmagához! Hát hiába beszélek, hiába könyörgök?! Szállj le a keresztről, te Messiás, gyere velem! Megmutatom, hol rothad a nagyapám! Megmutatom a háborús heget a mellén, a véres, élettelen szemét, látni fogod nikotinos fogait, érezni fogod pálinkaszagát! Gyere, Te Király! Én megmutatom neked a te megváltott népedet! Uram, ne szikkaszd a torkom, ne hagyd, hogy megimbolyogjam, ne akard, hogy reszkessen a szám, hogy verítékezzem! ... Te most hallgass, nézd, mit mutatok egyszülött fiadnak! Na, bátorság Jézus, talán csak nem félsz tőlem?! Talán csak nem vagy gyáva ... Ej, nem mersz a szemembe nézni . . . Bátorság, Jézus, te nem félhetsz tőlem, hiszen a királyom vagy, én meg csak porszem, egy szolgaporszem vagyok! Na, gyere, nézzünk körül! Gyere olvasd el a föl iratokat! Gyere, járjunk csak sorjában: elébb az öregeket, aztán a fiatalabbakat, aztán a gyerekeket ... A katonákat! A gyilkosokat és az áldozatokat! A betegeket! Az özvegyeket! A prostituáltakat! A magzatokat! . . . Gyere, barátom, gyere, mutasd meg az én helyemet is! Mutasd meg, barátocskám, hiszen te Mindentudó vagy! . . . Vagy akarod, hogy én mutassam meg?! A fiatalok között?! Az öngyilkosok között?! Vagy a kurvák között?! A rákosok között?! A hősi halottak között?! . . . Hová kerülök én, mondd meg, Jézus Krisztus! Szólj, szólj, a szentségit, hát nem látod, hogy könyörgök, mint egy hangya, nem látod, hogy semmi vagyok, nem látod, hogy élni szeretnék?! Szólj, te Názáreti, hiszen te bénákat gyógyítottál egyetlen szavaddal — ne zavarjon, hogy ma már ezt az ember is teheti! Te hallottat támasztották föl látásoddal, a ruhád érintése gyógyír volt!? A fejem erőtlenül, várj, Jézus . . . aláhanyatlik, mintha lekaszálták volna . . . Már jobban vagyok . . . Nem . . . nem vagyok részeg . . . józan vagyok, érted, Jézuska, nem vagyok részeg . . . Jól van, hát nem szólsz. Gyáva vagy. Már te sem mernél megszületni Betlehemben, mi?! Röpködnek most arra a bombák, mi?! Heródes jótékony nagybácsi volt ezekhez képest, mi?! Hazug vagy! Azt gondolod tán, elhiszem, hogy halott vagy . .. szélhámos . . . csak tetteted magad, ezt én is tudom visszaszorítod a lélegzésed, nehogy élőnek higgyelek! Ócska trükk . . . Na! Szólj már, te Átkozott! Mondj valamit! Akármit, csak a hangod halljam! Vagy, tudod mit, ne is szólj, csak engedd, hogy érezzem, hogy nem hagysz magamra . . . hogy van értelme . . . hogy nemcsak kín és fájdalom . . . hogy van értelme, hogy van . . . • Vége. Fáradt vagyok, Uram. Tenger fenekére merült. Nézd, eltűntek a gyertyacsonkok, a fáradt liliomok a dunsztos üvegben ... 12
