Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - SZEMLE - Szekér Endre: Balogh Edgár: Intelmek
össze fénylő, dús füzérbe, / s ékítsed véle egykor az arád” stb. A szép szavaknak ez a mesterkélt, már- már kényszerképzetes áradata, s a kopott képeknek, konvencionális jelzős szerkezeteknek ez a garmadája egyhangúvá, fellengőssé teszi a versözönt. A gyermekekről szóló költeményekben a kicsinyítő képzős szavak selypedő, gügyögő hangjára (fiacska, arcocska, szácska, fogacska, almafácska, kenyérke, tehénke, gödölyécske) emlékezetünkben Kozma Andor gúnyos verse rímel: „A szó, mit itt tanul a gyermekecske, / Mind így végződik: ócska, acska, ecske. / Megtudja itt fiúcska és lányocska: / Vad- állatocska az oroszlánocska, / De az elefántocska nagyobbacska / S az egerécskét megeszi a macska. / És így tovább . . . No de siker van is!” Mi az most már, ami sikeresnek és maradandónak látszik Várnai Zseni munkásságából! Szerintünk kevés ilyen van. Úgy olvassuk ma már ezeket a verseket, mint irodalomtörténeti emlékeket, mint a századvégi költők többségét. Várnai Zseni lírája legnagyobb részben adat, adalék csupán a korhoz, ismeretanyag, de nem élő, ható, élményt adó művészi minőség. Elismerjük, hogy a maguk idejében ezek a versek segítettek a szocialista gondolkozás bensőségesítésében, egyéni átélésében, a munkásság ön- tudatosabbá válásában. De mindezek a tények nem az esztétikai kvalitás bizonyítékai. A verseknek csupán kis töredéke ad többet, magasabb rendűt a puszta tartalomnál. A többség hatása így esztétikán kívüli. Mindenekelőtt a történelmi patinájú „Katonafiamnak” c. verset kell a fennmaradók közé számítanunk. A pillanat nagysága megemelte a szöveget, s már nem a szereplőket látjuk rajta, hanem azt a szerepet, funkciót, hivatást értékeljük, melyet egykor betöltött. Irodalmi helye valahol Gyóni Gézának a „Cézár, én nem megyek” és a „Csak egy éjszakára” c. verse körül van. Várnai Zseni többi mozgósító erejű versét általában az indulókhoz hasonlíthatjuk: nem biztos, hogy irodalmi értékűek, de egy adott helyzetben életképesek, kifejezőek voltak, az utókor pedig csak ezzel a hangulati, történelmi aurával együtt, a szituáció jelentésének, jelentőségének átélésével együtt tud rezonálni rájuk. Néhány szép részletet azonban még így is megőrzünk Várnai Zseni versei bői, sajnos, csak részleteket. Pl. az „Anyám az őszben” c. verséből: „Pompázó szépnek sohse láttam, /csak munkában, kopott ruhában, / remegni értünk, sírni, félni,/ én nem láttam anyámat élni”. Vagy a „Mi legyek még!” címűből: „Míg kicsinyek voltak a gyerekeim, / tejjé változtam, az kellett nekik”. Csak törmelékeket tudunk kiszemelgetni, mert szép és megragadó gondolatait, versötleteit is túlírja, agyonmagyarázza. Nincs érzéke a tömörséghez, a művészi ökonómiához. „A sárga szél” c. versében a kínai és spanyol forradalmi háború frappánsul megfogott tanulságát, hogy Hispánia bár földrajzilag távol van, de a háború mégis közel („Jaj, olyan közel a háború, / s a béke olyan messzi van”), negyven- nyolc sorrá hígítja fel prózai részletezésekkel, s ezzel az idézett két sor erejét elgyöngíti. Az „Ének a madarakhoz” c. megrázó versét, melyet az elnémításra törő hatalom sajtolt ki belőle, szintén hosszadalmassá cirkálmazta, s az ötvenhat sor együtt nem mond annyit, mint egy-egy pontos részlete: „Szél nem vagyok, se szabad, boldog állat, /A dzsungel dala nem lehet enyém, / de hogyha bennem elvetél az ének, /szegényebb lesz majd mégis sok szegény ... ha magyarul dalolnom nem szabad, / kutyáktól kell új hangot eltanulnom, / voníthassak a gyászos ég alatt”. Jó dolog, hogy most már szabadon szólhatnak magyarul Várnai Zseni versei. De túlbuzgóságból származó tévedésnek tartjuk, hogy ilyen életműkiadásba ömlesztve jelentették meg verseit (most az 1911—44 közti anyagot kaptuk kézhez), együtt a gyengét a jobbal. A kevés ebben az esetben több lett volna a soknál. A maradandóság nem a nagy számok törvényével dolgozik, a minőség mértéke nem a mennyiség. Egy alapos rostálás utáni elfogulatlan válogatás előnyösebben, hatásosabban, meggyőzőbben mutathatta volna be Várnai Zseni költészetének értékeit. SIMON ZOÁRD Balogh Edgár: Intelmek Pozsonyi és prágai diákként a szlovákiai magyar baloldali mozgalmak lelkes harcosa, a Sarlós mozgalom egyik vezetője volt. Fábry Zoltán vallotta: „Ki kell mondani a bizonyosságot: az 1918 után kisebbségi létbe zuhant magyarság egyik legfontosabb pluszadekvációja Balogh Edgár életműve.” Amikor a csehszlovák hatóságok kiutasították 1935-ben, Erdélybe ment. így vált a romániai magyar szellemi élet egyik vezéregyéniségévé mint a Gaál Gábor szerkesztette kolozsvári Korunk vagy a Brassói Lapok vezető munkatársa. Nevéhez fűződik az 1937-es marosvásárhelyi találkozó szervezése. A kolozsvári egyetem tanáraként, a Korunk szerkesztőjeként, publicistaként részt vett a romániai magyar irodalmikulturális élet formálásában. S így részese az egyetemes magyar irodalomnak. „De irodalmi szervező és inspiráló szerepénél is fontosabb mindinkább mélyülő, történelmi publicisztikája. A hétköznapok apró kérdéseit, megfigyeléseket, életmozzanatokat azonnal és természetesen történelmi összefüggésbe állít; egy alkalmi fényképet látva egy egész földrész, Kelet-Európa közös sorsát vezeti le.” Napjainkban szokatlan műfajú műben szól olvasóihoz. Intelmeket ír, melynek hátterében saját emberi arculata, eszmei fejlődése, erkölcsi példája áll. Ez a háttér növeli meg e kötet jelentőségét. Maga 89
