Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - ÉVEK - NÉPEK - SZÁZADOK - Kunszabó Ferenc: Idevalósiak vagyunk (II.)
képpen miről volt szó, s hogyan forrhatott föl a hangulat erre a pontra, és mennyi idő alatt, azt a dokumentumokból kiszedni Qem lehet. Az ember érzi, akarattal úgy szerkesztették őket, az eseményeket úgy állították be, hogyne lehessen kiszedni ... Szóba kerülnek még f e I b ú j tó k és ko I om poso k (a hivatali nyelv sztereotipiái már akkor is készen álltak), kik jószágvesztésre és a városból, illetve a Jászkun kerületekből való kitiltásra ítéltetnek, mikor azonban ezek a kerületi kunkapitány előtt bűnösnek vallják magukat, és minden, a magisztrátus ellen felhozott vádat igazolatlannak nyílvánítanak, akkor bocsánatot nyernek. Egy kivétellel. Mert ő nem curukkol. De pontosan ez az egy kolompos: nemes ember. Azon kéttucatnyi családfő egyike, aki nem a kollektív kun jog, hanem egyéni kutyabőr alapján kiváltságos. A város vezetői között nincsenek nemesek. Feltehető tehát, hogy ez a főkolompos lenézte a parasztpolgár magisztrátust, annak hatalmát magára nézve megalázónak tartotta, ezért állt egy (felszított?) tömegmozgalom élére. De tömegmozgalmak soha nem keletkeznek, és azokat még felszítani sem lehet, ha nincsenek valóságos sérelmek. Elképzelhető tehát, hogy ez a nemes ember (vagy az összes halasi nemes?) egy valóságos elégedetlenség tüzénél akarta megsütni saját gesztenyéjét. így keveredik az igazság a hamissággal — öreg dolog az emberi társadalom történetében. De ha mindez így van, akkor se von le semmit abból, hogy Kis-Kun Halason, és nyílván a többi kun szálláson is, már ekkor létezett egy nyomorgó és morgó szegényréteg. Reformátusokból. Mert a fent tárgyalt lázadásban a kevés katolikus nem vett részt; azoknak semmi alapjuk nem lett volna a kun jogra hivatkozva bizonyos sérelmek orvoslását követelni. Ez a réteg tehát létezett, lélegzett, eleinte főként reformátusokból, később egyre inkább katolikusokból,s számuk az idő haladtával egyre növekedett. Növekedett, nőtt, de (néhány tétova lázadást kivéve) évszázadokon keresztül szinte semmit sem tudunk róluk: nem volt szerepük a közéletben, a társadalomban . . . Megint egy felemás helyzet: a városok „látható társadalma”, maga is nagy nyomás alatt, Dósa-nótát másolt és Martinovics- idézeteket jegyez le, alattuk pedig kínnal forgolódik a láthatalan miserable, a negyvennyolcas forradalom idejére talán már számbeli fölényben. A történelemből tudjuk, hogy más európai országokban, sőt más magyar városokban ez a szegénység nem maradt annyira mozdulatlan, mint a kun civitások területén. S itt miért? Egyszer talán azért, mert ha reformátusok voltak, akkor a a redemptio idején ők nem tudtak pénzt adni a megváltáshoz; másodszor, mert ha katolikusok voltak, akkor mélyen örültek, hogy egyáltalán beköltözhettek (még akkor is, ha a királynői rendelet tette ezt nekik lehetővé: a királynő nem nézett rájuk sűrűn, nekik pedig naponta meg kellett férni valahogyan a helyi hatalommal); de harmadsorban és főként talán éppen azért, mert maga a látható társadalom is elnyomott volt, erős küzdelmet folytatott a hatalom ellen, és — a korábban tárgyalt sajátos módon— éppen ezért haladó volt.Vagyis meglehetős mértékben kivette a szelet a szegénység vitorláiból. Egészen logikus, hogy a szegénység vitorlái csak akkor duzzadtak meg, mikor a kun parasztcivitások már beérkeztek, megállapodtak, s többé még annak a visszavonásos haladásnak sem tudtak megfelelni, mely korábban annyira jellemezte őket. A múlt század kilencvenes éveiben a szegénység mozgása már kevesebb eltérést mutat az országos általánostól: bérmozgalmak, aratósztrájkok, felvonulások, csatlakozások a szociáldemokratákhoz, illetve (időnként) az egyes agrárszocialista mozgalmakhoz. A fennálló eltérések azonban föltétien említést érdemelnek, mint helyi sajátságok. Megemlítendő mindenekelőtt, hogy ebben az időben már a viszonylag sebesen fejlődő és demokratikusabb közéletű Kecskemétnek és Kiskőrösnek is megvan az elégedetlen agrárproletariátusa. Hiába hát a tömeges szőlő- és gyümölcstelepítések, a kishaszonbérletek, a kertészetek: a kor gazdasági struktúrája igényelte, hogy a munkaerőpiacon túlkínálat legyen. A sajátosságok közül első egy, még közvetlen a szabadságharc után indult mozgalom Kiskunfélegyházán, Kiskunmajsán és Kiskunhalason, melyet hirtelen preagrárszocialista vonulatnak neveznénk. Itt ugyanis még nem a hagyományos munkaadói-munkavállalói konfliktus az elégedetlenség alapja, hanem az, hogy az őslakos szegények egy része úgy érezte: az 1749-es redemptio alkalmával megváltott, de utána még sokáig közös használatban lévő földek felosztásakor őket a nagygazdák kisemmizték . . . A három városban lejátszódó mozgalom lényegében egyforma, és még a megoldások is kísértetiesen hasonlítanak, ezért a legnagyobb erejű félegyházit vesszük mintának. A magukat kisemmizettnek valló törpebirtokosok eleinte külön-külön, kocsmákban, vasárnap délelőtti, mise előtti beszélgetésekben morognak. A város vezetése ezekre persze ügyet sem vet: a kutya ugat, a karaván halad. A szegények nem mernek (vagy nem tudnak) szervezkedni, ezért az egész elaludna a „minden csoda három napig tart” elve alapján, ha .. . ... ha a kifejlődő elégedetlenséget — különös módon — élénk figyelemmel nem kísérné a kerületi császári biztos (1851-et írunk!), és ha az első írásos jelzéseket Jászberény nagyon komolyan nem vennéi, és kimerítő vizsgálatot nem követelne!... Mindkét mozzanat szokatlan: Bécs személyes képviselői ügyet sem szoktak vetni a helyi „piszlicsáré marakodásokra”, és Jászberény egyéb esetekben a városi magisztrátusokat szokta támogatni ... Illetve, ha jól belegondolunk, egyik mozzanat sem szokatlan: a szabadságharc leverése után a császári önkény egyik fő gondja a regionális passzív ellenállás szétverése, s milyen jól jön ehhez a pusztakeresők mozgalma, és a jászkun főhivatalnokokat erre az időre már sikerült annyira kicserélni, hogy azok ellenvetés nélkül szolgálják a magasabb Érdekeket. (Volt ez már így máskor is.) Ellenben van még egy ha ... 58