Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 4. szám - HORIZONT - Sütő András: Kemény János ravatalánál

És nevetett csöndesen. Különös, halk visszafogottságában is gyanútlan, szemérmes kacagása volt amivel, mint a húsvéti bárányt szokás, megsimogatta a véle beszélgetőt. A kornak néhány vicsorgó ábrázatát ezzel nem szelídítette meg. Hogy munkahelyét a marosvásárhelyi színházban másnak kellett átadnia: nem az ő kudarca volt, hanem az emberségé.

Az ötvenes években egy alkalommal a főtéren sétáltunk. Akkortájt az ismerős arcok még nem tűntek volt el a tömeghullámzásban. Munkálkodni kellett a kalappal.

— Adjon isten, méltóságos uram, hogy tetszik lenni?

— Egészség van, a többi eltelik. Hát maguk, Mihály?

Egy marosvécsi parasztember volt.

Három perc múlva:

— Jószerencsét, Kemény elvtárs? Gratulálok a könyvéhez.

Egy pártaktivista volt.

Újabb két perc múlva:

— Szerbusz, Jánoska! Otthagytál bennünket, elé vagy léptetve. Van még egy szivarod?

Egy mészégető munkás volt.

Aztán egy reccsenés az újságban:

— Mit keres Kemény János a Színművészeti Főiskola könyvtárosi tisztségében?

Egy újságíró volt. A felejtés áldja meg.

*

Összetévesztette őt a magyar oligarchiával. A magyarság mindenkori legnagyobb istencsapásával. A legostobább gyülekezettel, melyet az európai feudalizmus valaha is felszínre vetett. Ha erről van szó: tobzódni lehet az átokban. Néhanapi történelmi kalandozásainkban épp Jánossal együtt lövöldöztük a múlt felé keserűségünk nyilait. Mit is hoztunk szóba? A Károly Róbert halála utáni szerencsétlen cigányvásárt; az önvédelem elcsökevényesedett reflexeit a közelgő török veszedelem idején; a feudális szétdaraboltság híveinek kozmikus bűnét az országherdálásban; örökös náthás állapotukat, amitől sohasem érezték, mi van körülöttük, mily hosszú rabságnak a bűze terjeng az ország határain; a kedvező alkalmak mindenkori elszalasztását. . . Timur Lenk! — csípte fülön János a beszédes példát. — Megsemmisítő csapást mért a törökre, a magyar urak pedig épp akkor zárták be Zsigmondot Visegrádon. Persze Zsigmond is. . . A török már Brassót, Szebent dúlja, miközben ő a német császárság megszerzésére pazarolja az erejét. A kontyos helyett Húsz Jánost kell megégettetni. Amidőn védelmi sáncot kellene ásni, Marchiai Jakab huszita parasztokat exhumáltat, hogy a máglyahalált foszlott állapotukban se kerüljék el. Mennyi hamis pénzes Lépes György s a végveszélyre fittyet hányó Habsburg Albert! Hiénák! János soha életében nem káromkodott. Most is csak legyintett. Ez a vélekedés a maga némaságában annál lesújtóbb volt. Kortyolásnyi vigaszért azért föl-fölbuktunk a keserűségből. Hisz ott van Hunyadi János is. De gigantikus megmozdulása: — magyarok, románok, szerbek, bolgárok, albánok példás összefogása után, a rigómezei vereség bénultságában, az oligarchia legelső mozdulata újra csak az árulásé. Brankovics elfogatja Hunyadit; százezer tallért követel a szabadon bocsátásáért. Ennyiért a török is kiadta volna. És halála után a bárók legfőbb gondja: birtokainak megkaparin- tása. Folytassuk csak: 1514-ben a főurak több parasztot gyilkoltak le, mint ahányan elestek Mohácsnál. Valamelyik pápai követ ekkortájt írta jelentésében: ha három forint árán meg lehetne ezt az országot menteni, nem akadna három ember, aki ezt az áldozatot meghozná.

Közös barátunk születésnapját ültük. Mire odáig jutottunk, hogy a pápai követ vesse reánk a keresztet, már hajnalodon. Hazafelé menet, sok tűnődés után, azt mondta János: költöztessük odább a látószögünket. A történelem fonákja után lássuk a színét Zrínyi, Rákóczi, Bocskai, Wesselényi. . . Mire negyvennyolcig jutottunk volna, az aradi vértanúkig, akik nem voltak ugyan oligarchák, de céhes mesterek sem, az egyetértés megvonta tőlünk a szót. Gondolatban azok nyomába szegődtünk, akik megváltásukat nem a Názáretitől, hanem a kardjuktól remélték.

Aki korunk divatos betegségére, az elidegenedésre gyógyírt óhajtana keresni: üljön le valamely faluban egy újszülött bölcsője mellé. Nézelődjék a fogadtatáson. Mint János is tette, akinek Maros- vécsen egész sokadalomnyi keresztfia és -lánya volt. A gyermekágyi ceremónia, mikor is szomszédság, rokonság és idegenség a módja szerinti legfinomabb ételekkel járul a lábadozó anya színe elé: csupa göröngyhajítás a halál szeme közé; az együvé tartozás tudatának betlehemjárása. S ugyanúgy a közösségi önvédelemé, amidőn markunk melegével a göröngyöt — fordított és puha mozdulattal — a nyitott sírba ejtjük. Kézfogás helyett, emlékezetünket a föld romol hatatlanságára bízva.

Hogy a tanácsház elé érkeztünk három falu népének kellős közepébe, ahol fekete kendős asszonyok virágvasárnapi mozdulattal őszi rózsát szórnak az úttestre: kezdeti vélekedésemet, miszerint Jánost pap, kántor, s néhány presbiter kíséretében egyenest a földnek adjuk átal, a váratlan látványhoz kell igazítanom. Megtettünk már félszáz kilométert, a helikoni kert ide háromszáz méter ha lehet: most következik mégis az út hosszabbik szakasza. Akik sírnak, a léptüket lassúra fogják; önző érdekeink után sietve temetési dallamot nem lehet énekelni. Mi, a városból jöttek, belezuhanunk valósággal a fekete tömeg árjába. Szerepünk: az egyesületi, a hivatali, az irodalomtörténeti, megszűnt abban a pillanatban, hogy a koporsó Marosvécs vállaira került. A szerpentinen fölfelé menet már alig látok a

43