Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - SZEMLE - Simon Zoárd: Mátyás Ferenc: Parasztciterán
desült sikoly állandóan hangzik, tehát nem kell fel-felriadnia.) S vajon milyen lehet az, amikor valakinek „sikertelen minden sikolya”? (A sikertelen sikoly ugyanis nem sikoly, hanem valami más.) Másutt egyszerűen zavaros, értelmetlen a vers: „Szemlátomást dől, ömlik a daltalan falu és város, mert anyánk nyugtalan”. Miért, hová dől, ömlik szemlátomást a falu és a város? Az sem utolsó, amikor megtudjuk, hogy „Ázsia felől, a baj fogalmával fájdalom kopog”. Nyilván Vietnámra történik célzás; de nem esetlen, bizarr ez így egy kicsit?! A legleverőbb, a legelszomorítóbb azonban a versekben a közhelyeknek, a frázisoknak, az agyonhasznált, agyonírt fordulatoknak, képeknek a tömeges, untalan jelenléte. Úgy hatnak a versek, mintha Mátyás Ferenc mindent leírna, ami eszébe jut, s úgy írná le, ahogyan éppen eszébe jutott, gondolkozás, javítás nélkül, gyomlálatlanul, gáttalanul és gátlástalanul. Művészi önkritikája nagyon gyenge. Kötetnyitó költeményét Petőfi emlékének szenteli. Színvonala olyan, mint egy rossz, dagályosan semmitmondó március tizenötödikéi szónoklaté. Mit tudunk meg Petőfiről a terjedelmes verses dolgozatból? „Hitet hozott és kiállt a század zivatarába, s szivárványos szemrácsain farkasszemet nézett a zsarnokkal, mert nem volt sose kishitű, se gyáva”. Aztán: „villámlón rántott kardot, ha bárkit megaláztak”, s „tudta ő: az álmok nem hazudnak”, „Rá nem száll történelmi por, mint Gábor Áron ágyújára” stb. Mindez igaz, de így megírva, ilyen gyermeteg, általános iskolás szinten már kompromittáló. Hogy ki volt Petőfi, ezt is megtudhatjuk: „Tömegalkotta, valódi férfi lélek, ki mint a rák már-már kész gyógyszerének erejével, asztronauták bátor szívével loholt miértünk Segesvárra • Eszmehívők megölt- vörösJézusa, ki ötvenöt vármegye sebétől vérzett”. íme, Mátyás Ferenc olajnyomat- (pardon: nyomdafestéknyomat-) Petőfije. Kommentálni is szégyenkezünk. Értelmetlen feltenni a kissé pajzán kérdést: Milyen az a tömegalkotta férfilélek, s hogyan alkotta e tömeg? Vagy netán a tömeg nem az eredetre vonatkozik, hanem az eredményre, hogy ti. tömegből áll össze a lelke? És milyen ereje lehet egy csupán már-már kész (azaz: még nem létező) gyógyszernek? S attól hogyan tud loholni Segesvárra? Loholt? — ez a legkifejezőbb szó erre?! Nem csupán Petőfiről, hanem József Attiláról is írt költőnk, illetve szobráról. „A nyomor, a gerinctörő vállveregetések, a megaláztatások és gúny, mérgező betegségek, a lélekfosztogatás és szellemrablás elmúltával, a kinőtt fájdalom elszáradt csíráival díszítve áll a szobor.” Próza ez, bizony, lompos, lapos, fellengzősen költőieskedő vezércikkpróza. A múltnak ez a brosúrastílusú felidézése aligha késztet bárkit is eszmélkedésre. Ettől a modortól akkor sem tud szabadulni, amikor személyessé válik hangja, amikor saját emlékeiről beszél: „képzelődnöm sem volt szabad alsórendű származásom miatt”. Vagy: „Szívemen még a halottak lépnek, akik a muszály-csatákból mankókat hoztak meg sírfalécet, s undort, mert minden romantikát-álmodás unalmas végzet, derékbatöri a reménységet”. A háborúk sebesültjeinek, halottainak sorsa „unalmas végzet”? Nyelvtanilag így érthető csak. A költő vall a jelenről, a jövőről és önmagáról is, imigyen: „mérgez a kispolgári morál”, „Az ólommal, uránnal és lélekkel kereskedőkegyetlen szavát sem hiszem”, „Azajzfel, ami élet s még elérhetetlen: a megálmodott földi éden”. Szónoki fogás lenne a példák légiója után (nem kellett kipécézni, önként kínálták magukat; rengetegről le is mondtunk) naívságot tettetve megkérdezni: jók-e a versek? Ha viszont ilyen gyengéknek találtattak, meddő és értelmetlen dolognak tartjuk, hogy kárpótlásul legalább a versek tartalmát dícsér- gessük. A megfogalmazás színvonaltalansága, a művészi formálás primitívsége hatástalanítja, eunuchi- zálja a gondolatokat. S így a kötet intellektuális szintje a zsurnalisztikái banalitások nívójára süllyed. Ebben van Mátyás Ferenc igazi költői kudarca. A verstani vétségek önmagukban csak ennek a csődnek a jelei, tünetei, a baj gyökere mélyebben van. Talán ott, hogy egy mérsékelt tehetség többet akar adni, mint amennyit tud, nagyobbnak akar látszani önmagánál. Ahogy a cingár ember válltöméssel pótolja izmai hiányát, itt a frázisok dagasztják a vérszegény, csenevész mondandót, gondolatiságot saját méreténél nagyobbra. Emberileg ugyan rokonszenves indulatúak a versek, de esztétikailag gyarlók. (Ezen aztán nem segít semmiféle művészies „válltömés”.) Vagy tévedtünk volna? Láttuk a példákat, és kiegészítésül elolvashatok a versek. A korábbi kötetek bírálói tévedtek volna, akik különböző érvekkel és különböző színvonalon, de általában méltányolták, dicsérték Mátyás Ferenc költészetét? Erre csak egy népi szólásmondással tudunk válaszolni: akinek ilyen kell, annak ez éppen olyan. Hogy jót akart a költő, arról meg vagyunk győződve. De a művészetben a szándék kevés. Gide egyik megállapításának végzete teljesedett be Mátyás Ferencen: szép érzelmekkel rossz irodalmat csinált. SIMON ZOÁDR 93
