Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - ÉVEK - NÉPEK - SZÁZADOK - Kunszabó Ferenc: Idevalósiak vagyunk (I.)
Ekkor mély tisztelettel leírják: Református van a városban ötezer, katolikus kilencszáz, ráadásul a katolikus papot a város fizeti, a reformátust pedig a hívek tartják el.. .. Folytassuk! S nem különb a helyzet a többi városban sem. Illetve, dehogynem: Félegyháza és Majsa új lakossága eredendően katolikus — e két helységbe azonban a másvallásúakat be sem engedik . . . Mária Terézia valahogyan elfelejtett egy ilyen rendelkezést is kiadni. És míg e papírokat sorra-rendre szálazza az ember, elvétve egy-egy másfajta leírás: Fia születik a kegyes királynőnek, és ettől az egész Kiskunság transzba esik. Mozsarak durrognak, hordók csapra veretnek, transzparensek kihúzattatnak és alkalmi versi kék fabri kálódnak! (Micsoda öröm! Még legalább ötven évre biztosítva vagyunk: lesz aláírója a kuntipró rendeleteknek!) Az ünnepi lakomán minden csöpög a zsírtól, és a felséges királynő fenséges gyermeke iránt érzett „őszinte” szeretettől . . . gyakoroljuk, gyakoroljuk.de régen gyakoroljuk... Mintha nem is az a nótárius körmölte volna, mint az előtte vagy az utána levő instanciát. Pedig az tette. Ez a homokhátsági városok élete, életformája, a hivatalosan rögzített, a kívülről jól látható — de nem a teljes. Mekkora nyereség, hogy kétségbevonhatatlan dokumentumok vannak rá: nem a teljes élet. A felszín alatt meghúzódik egy másik létezési mód, egy másik szemlélet, világlátás. Rögzítve találjuk a már említett kéziratos könyvecskékben. A tájékozatlan embert mindenekelőtt maga a tény lepheti meg: ezeknek a városoknak a parasztjai- kézművesei és kereskedői tudtak írni. Tudtak írni, még mielőtt Mária Terézia elrendelte a (lehetőség szerinti) tankötelezettséget, s még mielőtt országosan szokássá lett volna a templom mellé iskolát is építeni. Igen, tudtak, mert ennek a vidéknek a lakossága már a török alatt a debreceni kollégium filiáléit létesíti, de a sárköziek tolnai főiskolájának költségeihez is hozzájárult. (A török abban is elviselhetőbb volt a németnél, hogy — ha évi rendes és rendkívüli harácsait megkapta, akkor — az autonóm életbe nem szólt bele . . . Általában a latin osztályig illett fölmenni azoknak a gyerekeknek, kik aztán kétkezi munkánál akartak maradni — ez pedig a gimnázium első három évét jelentette. A második meglepő tény, hogy ezek az írástudó kétkezi emberek mennyire érdeklődtek a szellemiek iránt: A Thorma Múzeumban Halason csak azok a könyvecskék vannak, melyektől az utódok hajlandók voltak megválni. Szerte a városban — és másutt — még számos ilyen füzetet őriznek az értéket ma is becsülő családok! Halason már a XVIII. században sem számított rendkívülinek, hogy valamely gazda, mikor birtokát gyermekeinek átadta, kis szobát épített magának a porta végében, ott olvasgatott, másolgatott — sőt írt! (Ma sem számít annak, csak nem figyelünk rá.) Ez az író öregség a kisebbség volt, természetesen, de a teljes közösség termelte ki, a közösség szellemi életét, gondolkodását, nívóját fejezte ki. Akárcsak egy görög városállamban. A harmadik meglepő tény a könyvek tartalma. A lapokat hajtogatva gyakran szembetűnik, hogy kezdetben főként gazdasági dolgok találtatnak, közben egy-egy népdal, Balassi-vers, zsoltár, rigmus, majd szaporodnak a vers- és dalmásolatok, míg végül ez utóbbiak jutnak többségbe, és váltakoznak a saját írásokkal. De Balassi mellett bőven vannak más költők versei is, kortársaké, és elsősorban azok, kiket a korabeli cenzúra nem engedett nyomdafestékhez. Ezek jártak szájról szájra — és könyvecskéről könyvecskére — a Székelyföldtől be egészen Pápáig. Megtalálhatjuk Szentjóbi, Ányos és mások erősen politikai költeményeit — melyek ilymódon mégiscsak megtették a maguk hatását. És a saját versekben, valamint az ismeretlen átvételűekben érződik a Csokonai-stílus — mikor a nagy költő még meg sem született. S milyen érdekes, hogy az Arany János-i alexandrinus és a petőfis dalstílus majd a XIX. század legelején jelenik meg ezekben a füzetekben. Megtalálhatjuk Martinovics írásainak részleteit, a kortársak filozófiai-politikai tételeit, a kor és a helyzet másolt vagy önállóan megfogalmazott elemzéseit, jellemzéseit... Egészen mélyvízi áramlat ez, de olyan, amelyik Ceglédtől Szegedig és Félegyházától Szentmiklósig az egész Kiskunságot behálózza. Itt vannak a magvai a később ponyván árult balladáknak, tragédiáknak, betyártörténeteknek is. Sőt még többet is találhatunk. Akinek a Martinovics-összeesküvésbő! sikerült kimosnia magát, de jó volt, ha eredeti lakhelyéről eltűnt, valamint az elítéltek rokonai, sorra a homokhátsági városokban tűnnek föl. A kis könyvecskék pedig csak rétegződnek és rétegződnek egymásra, és szinte semmi fontos momentum nincs a nagypolitikában, ami kimaradna belőlük. Megtalálhatjuk a Marseillaise egyik első fordítását, s vele egy rétegben a fel világosodott „franciás” szellem kicsapódásait: „a pap is csak vétkezik, ha jókedve érkezik”. Az 1809-es országgyűlés kritikáját, hol a jó ügy kibontakozásának legfőbb akadálya Bécs volt, „a szegény magyar népnek vérszopó nadálya”. A későbbi Habsburg-engedmények fölötti gyanút: „a méz íz alatt rejtett lassú méreg”. A reformkoron végighúzódó sejtést, hogy az udvar csak azért ad bizonyos engedményeket, hogy világossá legyen, később kikre kell lecsapni: ,,a” magyar nemzetet hogy végre megölje, éledni engedi”! — mely gyanakodás később fényesen beigazolódott. De nem hiányzik a közélet, a társasági élet fölötti indignálódás sem: „Oh, Egek’ mit érünk, mikor Bécs és London Elhullajtott tolla van minden Bolondon!" A lejegyzés éve 1831! Jaj de régi! — s jaj, mennyire új! 86
