Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - MŰVÉSZET - Goór Imre: Hódmezővásárhelyi műtermekben
használati eszközök jelképpé alakításának gondolatát a külföldről átvett tartalmatlan újszerűségek helyett; de beolvasztja és felhasználja művészetében az arra alkalmas nemzetközi értékű fel- ledezéseket. NÉMETH JÓZSEF neve a legismertebb az ottaniak közül. Sorolhatnék díjait, kiállításait kül- és belföldieket egyaránt, melyek hírnevét megalapozták; ám inkább művészetéről szólunk. Rendszeresen és sokat dolgozik. Sokáig érleli témáját. A tehetséggel párosult igényesség fokozott erővel mozgósít szellemi cselekvésre. Témái a vásárhelyi életben előforduló figurák, akiknek arcán, alakján életmód, foglalkozás, fajta és társadalmi hovatartozás úgy válik a művészet nyelvén kifejező, tartalmas beszéddé, hogy ezek a jellemzők felidézik a művészettörténet egyes korszakainak hasonló tartalmakat közvetítő alkotásait. Németh József festészetének Egyiptom művészetéhez ebben az értelemben éppúgy köze van, mint az indiai képzőművészet legjobb eredményeihez. Az egyéni élmény a festő egyéniségén átszűrtén éppen a közös élménykincs, a művészeti ismeretanyag azonossága vagy hasonlósága által széles körű hatást ér el, melynek város, táj, közigazgatási és országhatár, sőt kontinens sem szabhat határt. Németh műveinek lényege Delhiben ugyanazt jelenti, amit Mongóliában, Párizsban vagy Argentínában. Mondhatná bárki, hogy az ily általános érvényű művészet nemzeti ízét veszti; ami a formák minden mellékestől való megtisztításának idején — véleményünkkel ellentétben—sokak szerint nem kritériuma a jó művészetnek. Elképzelhetünk-e társadalmi-földrajzi környezet nélküli embert!! A környezetével együtt való emberre a biológiai tényezők egyéniségformáló erői is meghatározó jellegűek. S mi teszi a művészt, ha nem az, hogy elődeiben s önnönmagában mélyebben éli meg azt, ami a természetben és társadalomban körülötte zajlik!! Előfordult már, hogy a nemzeti s népi jelző képzőművészetben, irodalomban azok számára is különös vonzerővel bírt, akik sem művészi világuk építésében, sem tehetségükben nem voltak alkalmasak az ilyen alkotómunkára. Gondoljunk csak arra, hogy Bartók és Kodály sikeres pályája láttán például hány festő vallotta magát e szellemi nagyok folytatójának. Németh József művészete az első pillantásra népi és magyar; és ez a számunkra magától értetődő nyilvánvalóság különös hangsúlyt kap egy- egy nemzetközi kiállításon; de talán még kirívóbb azon a bemutatón, amelyen a kozmopoli- tizmus szemérmes vagy hangos festőképviselői is jelen vannak műveikkel. Tartalmi, magatartási kérdésekről esett szó az eddigiekben, ami döntő kérdés az ő festészetében. Ami a megoldásokat, a módszert illeti, az rendkívül összetett: bár kenyere az egyszerű (a leegyszerűsített) beszéd, ez utóbbi jellemzi a végeredményt; s úgy is fordíthatnánk a szót: legsikerültebb műveinek egyik fontos értékmérője. Mestere Szőnyi István volt. Nyíltszívű, egyenes jellem, tanítványszerető. A nagy, összefoglaló formák szeretetében erősítette meg a tanítványt, de a foltok rendkívül gazdag megmunkálására, az alaposságra szintén jó példákat mutattak művei. Németh József festészetének azt a nagy erősségét, hogy a táblaképfestészetet új értelmű monumentalitással gazdagította, részben azzal magyarázzuk, hogy az ő esetében freskó- és táblaképfestészet szerencsésen találkozott a művész koncepciójában. A képszélen futó s olykor abba ütköző körvonal borotvaélen táncoltatja a kompozíciót, melyen minden elem ugyanilyen merész rend szerint foglalja el helyét; forma és vonal Bernáth által hangsúlyozott „legkiélezettebb ponton” egyensúlyoz, támad vagy vitázik ellenpárjával, mely nem kevésbé bátor az előbbinél. Színessége szembeszökő. Egy hangon szól ez a világ, de a szellemi tartalmat, s annak felidézett hangulatát gazdagon kifejező felhangokkal. A hosszas munka, az előző felfestés nyomai oly izgalmassá teszik ezt a festészetet, mint a véglegesen kimondott gondolatot a nyilvánvaló medi- tációs szakaszok egy-egy részletének ismerete; a variációk időbeliségének összegezése egyetlen időpillanatba; tökéletes rendezésben, meghatározott színtani elvek szerint fölé-, és alárendeltségi viszonyba állítva egymással . . . Németh Józsefet budapesti gyűjteményes kiállítása előtt látogattuk meg. Biztosak vagyunk abban, hogy a főváros idei tárlatainak egyik legjelentősebb művészénél tettünk látogatást. HÉZSŐ FERENC bennszülött hódmezővásárhelyi. Papp Gyulától és Domanovszky Endrétől tanult a Képzőművészeti Főiskolán. — Az anyagot szeretem, abban gondolkozom igazán — mondja, amikor meglátogatom új, műtermes lakásában. — A festéket nem tartja annak! — Dehogynem. De a foghatóbbakra gondoltam, a mozaikra vagy a gobelinre . . . — Úgy látszik, a táblaképben is a nagyobb méretet kedveli! — Igen. A kisebb felületeken nem érzem olyan szabadnak magam, mint a nagyobb vásznakon. Síkokra komponált felületei valóban tágabb teret kívánnak; de amit elmond, a művek láttán csupán belső aggálynak tűnik: a kisebb méretek sem gátolják kifejezőkészségét. — Ritkán láthatni egy műteremben együtt ennyi festményt. — Az utolsó három-négy év anyaga ez. — Kiállításra készül! — Ősszel a Műcsarnokban állítok ki; most pedig a vásárhelyi tavaszi tárlatra készülök • . . 74
