Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - HAZAI TÜKÖR - Zám Tibor: Nagyszombati esküvő
különvéleménye, s kerülje az összeütközést a gyülekezettel, mert abból csak ő húzhatja a rövidebbet. Van ebben logika: az érdek logikája. És erő is van: az érdek ereje. Az egyház meghajlik az erő érvei előtt, és a szolgálatban megideológizálja az érdek logikáját. Józanul végiggondolva a helyzetét, csak ezt teheti. A v.-i lelkész megállása ezért komolyodik drámaivá: miközben a hívság és illendőség eszméjét védi — az egyházi erkölcsöt a világi ellen —, a saját hittestvére, lelkésztársa ezzel az eszmével döfi le — az egyház érdekében. A „tettes” magnószalagra mondott nyilatkozatát stilizálatlanul közlöm: „Engem nem a pénz, hanem a szolgálat elvégzése érdekelt. És ha bárki kérne akármilyen, nagyon nehéz szolgálatra, ami nem ellenkezik a jelenlegi törvényeinkkel is — elsősorban nem idelent alkotjuk, hanem odafent alkotják a törvényt —, szóval ez a döntő! ... És amit az érvényben levő törvénykönyv megenged, azt meg lehet tenni”. A t.-i lelkész egyébként többször is ellentmondásba keveredik az interjú során. Felhívja a figyelmet arra, hogy a szolgálat és a szolgáltatás különböző fogalom, ő azonban „tálalja” a hitet. A dogmaellenesség jegyében a papi hivatást világi foglalkozással is házasítja (könyvelő a tsz-ben), s biliárdozgatott a helyi FMSZ korcsmájában (míg a hívek fel nem zúdultak ellene), sőt — a rossznyelvek szerint — káromkodni se restell, viszont kifogásolja, hogy a Mátyás-templomban beat misét tartottak. Ha a szükségét érezné valaki, hogy ma írjon színpadi művet a papi szolgálatról, egész felvonást szentelhetne az esperes és a v.-i lelkész polémiájának. Ez a két szereplő az egyházért való aggódásban a megrendülésig azonos. De a konkrét helyzetben a tennivalókat ellentétesen ítélik meg, és engedni a felelősség súlya alatt egyik sem akar. „Mit tenne Krisztus?” — kérdezik maguktól, és mondják egymásnak, ami meg van írva. De előbbre nem jutnak. Külön dráma a drámában, hogy a biblia klasszikus mű: mindkettőjük álláspontja igazolható vele. Ellenálljon az egyház a világiasító törekvéseknek, vagy szembeszegüljön velük? A szolgálat melyik értelmezése van az emberért? Melyik felel meg az egyház egyetemes érdekeinek? . . . Továbbgondolva e megíratlan drámát, egy seregnyi kérdésre kellene válaszolni. Mi történt volna akkor, ha a t.-i lelkipásztor se megy el szolgálni a hittestvére templomába? Ha a tett helyén ellenállásra talál? Ha a v.-i lelkész nem adja oda neki a templomkulcsot, hanem megátkozza? Miért nem tette? Belátta, hogy tévedett? Vagy azt látta be, hogy a konfliktus élezésével árt az egyháznak? És ha ellenáll, akkor is esketett volna a t.-i lelkész? A násznép élére állva átgázolt volna testvérén, hogy szogáljon az Isten országa érdekében? Nem tudni, mi lett volna. A kérdésekre nincs válasz, mert a kofliktus—szerencsére — nem érte el végkifejletét a saját logikája szerint. Az ellentétek elsimultak, a szenvedélyek lehiggadtak. A válaszokat rejti a nyugalmasnak lászó felszín.
