Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - HAZAI TÜKÖR - Zám Tibor: Nagyszombati esküvő
Haladó egyházi körökben megértik, igenlik a gazdasági, társadalmi és politikai változásokat, mondván, hogy ,,a szocializmus Istentől való életforma”. És megértik a jelen ateistáját, a földi boldogságra koncentráló embert. Tényeknek tekintve a tényeket, határozzák meg helyüket a világban. Tudják, hogy a keresztyén civilizáció felbomlása előrehaladott. „Az egyházak manapság a társadalom peremén élnek, és sok gondot ad nekik az, hogy egyáltalán megőrizzék helyüket a közélet színpadán.” Továbbá: „Minden egyház ugyanabban a helyzetben van, s küzdenie kell a hit és a bibliai reménység legegyszerűbb feltételeiért.” (J. L. Hromádka 1967-ben elhangzott zsinati felszólalásából.) A világi polémiák észérveihez szokott embert meglepi aztán, hogy az egyház reménységgel tekint a jövő felé. „Ha az egyház emberi alakulat lenne, már régen megszűnt volna” — mondja mély meggyőződéssel az esperes. „Nem lehet tudni, hogy mi módon és milyen eszközökkel avatkozik be Isten az emberiség életébe, hogy hitre ébressze az embereket. Ha az egyház eljut a mélypontra, amely a Szentlélek Isten beavatkozását teszi szükségessé — mint ez már többször megtörtént az egyháztörténet során —, feltétlenül bekövetkezik a megújulás. Ennek máris vannak jelei. Például Afrika népeinek a keresztyén hit megismerése és megélése csodálatos öröm . . .” Tárgyilagosan közbevetem, hogy Afrika Afrikában van. Akkor az esperes Nikoláj metropolitára hivatkozik, aki szerint a baptista egyház a Szovjetunióban is „élő egyház”. És a görögkeleti egyház is megújult: ma már a világ minden táján tart fent misz- sziói állomásokat, szám szerint 97-et. Magyar példát is említ: Békés 211 tagú baptista gyülekezete három nap alatt adott össze 65 ezer forintot, az imaház teljes renoválási költségét. Ezek is tények, de számunkra — akik azt valljuk, hogy a vallási tudat intézményeivel együtt el fog halni — csak azért fontosak, hogy lássuk: ilyen is van. Ez is valóság. De egy falusi református lelkész igazodásának nem ez a valóság a mércéje, hanem a másik: a válság valósága. Az, hogy a gyülekezeti élet lanyhul, szokássá szegényül, formális keretté szikkad. Az, hogy a templom kong az ürességtől, s az ifjúság kevés érdeklődést mutat a transzcendens iránt. Az, hogy a lelkipásztor maga takarít és harangoz isten- tisztelet előtt. Az, hogy a polgári temetés és névadó meghonosodásával régi egyházi funkciók, papi szolgálatok válnak kérdésessé. Ezzel egyidejűleg a lelkészi tekintély — ami helyileg az egyház tekintélye — erősen megfogyatkozott. A t.-i lelkész érve („örüljünk, hogy valaki a szolgálatunkat kéri”) ebben az összefüggésben józan számvetésre épülő egyházpolitikát fejez ki. Távolabbról, ideológiai síkon a szolgálat eszméjét, a „szolgáló egyház” eszméjét Krisztus példáján: Krisztusén, aki „azért jött, hogy szolgáljon, és életét adja másokért”. Az egyház — tekintettel a saját meggyengült pozícióira, és a nép megváltozott felfogására — azt tartja helyesnek a szombati esküvők dolgában, hogy elvégzi a szolgálatot, de a lelkipásztor figyelmezteti az esküdni kívánókat az aggályokra. Rajtuk keresztül, vagy ahogy célszerű, megkéri a násznépet, hogy illumináltan senki se jöjjön vasárnap a templomba. Az esperes úgy tájékoztat, hogy ezt meg szokták ígérni, és többnyire meg is szokták tartani. Szolgálat vagy szolgáltatás? E kompromisszumnak komoly elvi engedmény a lényege. És jól felismerhető mögötte az erős hitű, az egyházi szolgálatot komolyan vevő papok dilemmája, hogy meddig kell engedniük az elvilágiasodott gyülekezetük nyomásának, és mikor kell megállniuk vele szemben. 57
