Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - Kiss Benedek: Böjti szél (vers)
. . . ostoros, böjti szél, ostoros, böjti szél! Veri az évszak dühe a tájat. Leszek én csontfehér. Mert valahol tátog egy kertkapu a föld alatt, holdsugártengelyen ki-be csapódik: levegő után kapkod, pántjai megernyednek — hasba rúgta a szél. Ki hagyta nyitva? Milyen kert kapuja? Ki hagyta nyitva? Jaj, szerelmem, mindegy, olyan mindegy már, jönnek a héják, jönnek a héják — rejts el! Jön a görény, jércenyakat keres — rejts el! Jaj, szerelmem, jön már a róka s váram falai árvaganérakás, tyúkszaros szemétdomb az én váram, kihajlik azon a vér bimbója, kihajlik rajta a rózsa, vérem virága: már szimatolja, szaglássza már a véremet — rejts el! De csak varangyok jönnek, jönnek a kerten, tötyörögnek, a kertkapun is áttötyögnek, ökrendeznek arcom előtt, csúfolkodnak, mondják: Elsötétítés van régen már, uram, szemgödrében meg mindszenti gyertya van. Ejnye, ejnye, ejnye! Ha ráspricceljük vízipuskánkat, szuperfoszfát lesz, mire kiszárad. Kipisáljuk! Ki pisáij u k! Kipisáljuk! A békahúgynak nincs párja, uram! Ki megvakul, az belátja, uram! Úgy biz a, úgy,
