Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - JEGYZETEK - Halász Géza Ferenc: A riport irodalma, és az irodalom riportja
A riport irodalma, és az irodalom riportja Olyan korszakban élünk, amikor eltolódnak a műfajok szilárd, meghatározott helyűnek hitt kristályai. Átfedések támadnak, amelyek más színtörést eredményeznek. Az ötvenes években elnémult, nem divatos vagy éppen visszafogott módszerek válnak általánossá. Többször bukkan fel a tényirodalom, dokumentumirodalom kifejezés, amit egyaránt használnak a szociográfiával, a riporttal, sőt a regényekkel kapcsolatban is. A tényirodalomhoz sorolható az a többszáz oldalas családregény, mely pontos nyomon követéssel ad számot a vérségileg összetartozó sorsok alakulásáról. Egzakt módszerekre — a dokumentumok felidézésére, interjúkra — épül John Hersey már-már detektívregényszerűen izgalmas könyve, az Incidens az Algiers Motelban is. Megfelelnek a valóságnak az időpontok, helyszínek, nevek, bizonyítvány- és rendszámok. Látszólag csupán technikai tényező, mégis a formát kialakító dolgok közé tartozik, hogy az interjúkészítés eszköze legtöbbször egy magnetofon, ami hozzásegít az élőbeszéd fordulatainak, szókapcsolatainak tökéletesebb visszaadásához. S az „összevágott”, kontrasztos vagy másfajta montázsszerű szerkezet elterjedésében is része van. így dolgozott az elsőkötetes Csörsz István is a Sírig tartsd a pofád című könyve megírásakor, mely szintén egyértelműen „tényirodalmi” mű, s mint ilyentől — bármilyen ellentmondásos visszhanggal is fogadták a különféle kritikák — a szépirodalmi rangot nem vitatták el. Bár hatással van a formára, a magnókészülék csupán az anyaggyűjtés egyik olyan segédeszköze, amelyet a mai technika megengedhet. A használata ugyanúgy egyéni és alkati kérdés, mint a jegyzetelés mikéntje. Hagyományos módszerekkel születtek a klasszikus, nagy riportok, mint a Tíz nap, amely megrengette a világot — amely egy amerikai újságíró méltó tudósítása a rendszert változtató Nagy Októberi Szocialista Forradalomról; Curzio Malaparte a fasizmust mezteleníti le és a második világháborúról számol be a Kaputt-ban, s a próza minden területén termékeny Móricz Zsigmond sem írta másképpen a regényeit, mint a riportokat. Különbség inkább a feldolgozott anyagban és a feldolgozás hogyanjában akad. Mindez ugyancsak dokumentumirodalom. A riportról nem alakult ki idáig egyértelmű elmélet. Kétes a hovatartozása, vitatható a sokféle definíció, afféle „szegény rokon” az irodalomban. Annál inkább igényt tart rá a hírlapírás. Az a sajtóelmélet. amelyen a jövő magyar újságírói nevelkednek, egyszerűen és nagyon határozottan a tájékoztató műfajok között jelöli ki a riport helyét — olyan tudósításként értékelve, amelyet kiváltképp szubjektív eszközökkel írnak meg. A meghatározás kissé megfosztja a műfajt attól a nimbusztól, amelyet nagyon sokáig az „újságírás királynőjeként” viselt. Magyarországon, ahol az alkotással mindig szorosabban összefonódott a politika, mint másutt, sok író művelte kiváló eredménnyel a riportot. S az anyaggyűjtés, feldolgozás nem is csak a későbbi „nagy, halhatatlan” művek stílusának iskolájául szolgált. Ugyanakkor ez a gyakorlat kétségtelenül hozzájárult az elbeszélések, novellák, regények létrejöttéhez. Sem Móricznak, sem a két világháború közötti népi íróknak, a falukutató mozgalom jeleseinek nem kellett megtagadniuk riportjaik legjavát a későbbiekben. A műfajról szóló legtöbb cikk, tanulmány a Magyar Újságírószövetség tanulmányi osztályának jegyzeteiben, illetve a havonta megjelenő Magyar Sajtó szakfolyóiratában lát napvilágot. A szerzők közül többen vallják: ha a műfaj értékeiben kívánnak gyönyörködni, akkor újraolvassák az Erdély-triló- gia egyes fejezeteit, amelyek a legnehezebb feladatra vállalkozva a táj és az ember együttélését írják le, vagy ismét kézbe veszik Illyés Gyula Puszták népe című regényét. Az újabb írások viszont részint a számkivetettség sorsára jutottak. Néhány, különösen erős irodalmi becsvággyal megáldott folyóirat egyszerűen kitiltotta hasábjairól ezt a komoly teoretikusok szerint „link” műfajt, holott az egyes nagy magazinok példájára lenne mit tennünk. Honnan eredhet az éles szakadék a megítélésben! Egészségtelenül elkülönült egymástól ugyanis az írói és az időszerűséghez jobban kötődő újságírói munka. Talán az 1950-es esztendőkből arra az időszakra vezethető vissza a távolodás, amikor egyes szerkesztőségekbe az élet egyéb területein csődöt mondott pártmunkások kerültek, s valahogy nagyon leegyszerűsítették a hatás értelmezését. Emlékezetes évek ezek, egyeduralkodói helyet foglalt el a közvetlen nevelés és meggyőzés-szándéka, ami bizony esztétikán kívüli szempont. Olyan elemi gondokkal is meg kellett küzdeni ekkor néhány újsütetű szerkesztőnek— akik a riportírást is irányították és szervezték—, mint a nyelvhelyesség, hiszen egy könnyen kezelhető, példatárszerű összefoglaló kézikönyv kiadása vált szükségessé a számukra. S az is elképzelhető, hogy azok a toliforgatók közül néhányan, akik korábban csak üzemi faliújságokra írtak lelkes beszámolókat, nem tudták tartani a harmincas években kialakult szociográfikusan megalapozott színvonalat. A végbement különválást ma a kommunikációs kutatások szentesítik: ahogy a ri87
