Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Zám Tibor: Egy elnökválasztás története
E faramuci okfejtéssel félelmesen megegyezik a jelölő bizottság egyik tagjának fent idézett nyilatkozata: miszerint „nagy bajok lettek volna itt, ha nem Zolit választják elnöknek”. A nyilatkozó fiatal, intelligens ember. Sváb. A főmezőgazdász magyar, de sváb családba nősült. A kertészeti brigádvezető magyar. A főmezőgazdász kortesei ezekből a mozzanatokból furfangolták össze választási propagandájukat: Jaj lesz a sváboknak, ha a kertészeti brigádvezető kerül az elnöki székbe! Ha az előző elnök (az is magyar volt) nem tudott leszámolni a svábokkal, ő majd megteszi! Már készen van a lista! Harmincán fognak repülni!... A koholmányokat több informátor megerősítette. A „repülő lista” annak idején párttaggyűlésen is szóba került. Hogy házi agitáció volt-e (mondták) vagy nem volt, mellékes. A tanulság — amely egyáltalán nem népmeséi — a figyelemre méltó az, hogy nemzeti előítélettel és elfogultsággal a szövetkezeti demokráciában egészen jól lehet machinálni. A végszámok például ezt is mutatják. A kertészeti brigádvezető a márciusi és a szeptemberi közgyűlés között 102 szavazatot veszített. A főmezőgazdász 155-öt nyert. A szeptemberi közgyűlésre teherautón hozták az öregeket. És jöttek a mankós nénikék. A rekord, a 408 választó jelenléte nemcsak azt jelenti, hogy a tsz-tagság megérett demokratikus jogainak gyakorlására, hanem azt is, hogy a szavazók megfélemlített része a nemzeti előítéleteit demonstrálta —a szövetkezeti demokráciában nyert jogával. Néhány konzekvencia A fentiekkel nem mondom, hogy rosszul választott a tagság. Azt a következtetést sem sugallom, hogy a szövetkezeti demokráciának valamiféle korlátozására volna szükség. Inkább arra következtetek, hogy a gondolkozási, szólási, véleménynyilvánítási gyakorlat — az önigazgatás gyakorlata — még a meglevő kereteket sem tölti ki teljesen, illetve nem a szükséges és kívánatos módon tölti ki. Megállapításom részben az anarchikus törekvések megjelenésére utal, amelyeket az itteni közgyűléssorozatban felismertem. Egy párbeszéddel szemléltetem: „H. elvtárs vág mindenkit!” „Mindenkinek joga van vágni mindenkit!” Az anarchia itt az önkifejezés legkezdetlegesebb formája; a hatás-ellenhatás törvénye szerint az antidemokratikus vezetési stílus természetes reakciója, amely olyan mértékben sorvad vagy szigetelődik el, amilyen mértékben a jogi keretekhez az erkölcsi tartalom— az önigazgatás szabadságához az önigazgatás felelőssége — felnövekszik. Továbbgondolva ezt az összefüggést, érdekes, hogy a tagság — amely pedig figyelemre méltóan előrehaladt az önigazgatásban — nem tette szóvá a főmezőgazdász győzelmét előkészítgető machinálást. Ha ráérzett is a svábság nemzeti előítéleteit célba vevő furfangos terrorra, nem leplezte le azt a közgyűlés színe előtt, s nyilvánosan a korteskedés övön aluli módszereit sem kifogásolta. . . Bizonyára azért, mert a demokratizálódásnak ezen a fokán az önigazgatás gyakorlatában való részvétel a belső erőviszonyok függvénye. A nem szervezkedő, nem taktikázó ellenzék is csak addig hallatta a hangját, csak addig önigazgatott, amíg az ösztönös összetartozása komoly erő volt. Amint az erő „megcsökkent” (a helyszínen mondják így), az ellenzék befogta a száját: elhallgatta a nagyon fontos dolgokat. A demokratikus szellemű együttélés gyakorlása közben előbb-utóbb fel fogja ismerni a tagság, hogy a közösség dolgairól való gondolkodás és beszéd közben nem a változó erőviszonyokhoz és konstellációkhoz kell igazodnia, hanem a saját felelősségéhez, mert ez az a bázis, amelyre támaszkodva félelmét leküzdheti és szabadságjogait gyakorolhatja. * 42
