Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Lengyel Zoltán: A bűnelkövető szubjektivitása
rozza meg azt, hogy a személy milyen társadalmi tartalmakat fog elfogadni és elutasítani. Az „elfogadás és elutasítás” dialektikája a felnőtt embernél készen áll előttünk és az közvetlenül társadalmi tartalmú. Ez a dialektika azonban annak a folyamatnak a kibontakozása, amely az emberben megszületésétől haláláig közte és a környező társadalom között kibontakozott. Van olyan nézet, hogy a méhmagzat is személyiség. Erről nem vitatkozunk. Hogyan tekinthetjük azonban személyiségnek az újszülöttet — mégpedig társadalmi értelemben —, amikor nem vitás az, hogy az újszülött és az egészen kisgyermek „tisztán biológiai lény”? Erre a kérdésre az 1966. évi moszkvai pszichológiai világkongresszuson nyilvánosságra hozott, lényegében egyező tartalmú szovjet és amerikai kutatási eredmények adják meg a választ: a gyermek olyan feltétlen reflexekkel születik a világra, amelyeknek társadalmi és egyben biológiai funkciója a felnőtti gondoskodás kiprovokálása. Mindenki előtt ismert, hogy ezek a reflexek legalább két irányúak: egyfelől az elégedetlenség kifejezése, a sírás és az így kifejlődő agresszió, másrészt a megelégedettség, a kialakuló kedvesség a pozitív válasz. Minden pszichológiai szaktudás nélkül is nyilvánvaló, hogy a gondoskodás jellege, rendszeres sége, a már az első hetekben kialakuló biztonságérzet befolyásolja, hogy ezek az egyaránt biológiailag és társadalmilag releváns reflexek az ember életútja során hogyan és milyen arányokban fejlődnek. Az egyik embernél a helyzetekhez mért célszerű cselekvés az uralkodó, a másiknál pedig a rövidzárlatos, társadalmilag célszerűtlen, agresszív megnyilvánulások. Nyilvánvaló, hogy egyik vagy másik irányzatnak a túlsúlya már az ember egyéni életének első heteiben megkezdi kialakulását. Összefoglalva az elmondottakat: Az ember személyisége társadalmilag meghatározott annyiban, hogy a környezet határozza meg az individualitás kialakulásának fő lehetőségeit, irányait, a kötődés lehetőségeit, a kibontakozás és fejlődés különböző szintű lehetőségeit, a különböző irányokban. Az ember individualitása is minden ízében társadalmi, mert az ún. vele született adottságok is társadalmi tartalmakat kapnak, az ember személyiségébe beépülnek a társadalmi értékek és elvárások. Azt azonban, hogy a társadalminak és az egyéninek ez a dialektikája milyen tartalommal telítődik, és milyen eredményhez vezet, az embernek az eddigi fejlődése során kialakult személyisége és az ember környezete együttesen határozzák meg. Milyen lehetőségeket tár fel a személyiség így kialakult „öntörvényi- sége”, s ez milyen sajátosságokat mutat a bűnözésben megmutatkozó személyiség szempontjából? Abból kell kiindulnunk, ami a személyiség magva, s amit az angol szociálpszichológia „self-esteem” (önértékelés) szóval jelez. Ez az alapja az önigazolás folyamatának. Az ember jelentőséget kíván tulajdonítani személyének. Ezt eddig kialakult személyiségéhez és a környezeti hatásokhoz igazodva teszi meg. Az ember az őt körülvevő értékrendszerek közül azt fogadja el, amelynek reá való alkalmazása a személy meglevő adottságaihoz és környezeti lehetőségeihez képest reá nézve a legkedvezőbb eredményre vezet. Ezért csatlakozik az ember az így elfogadott nézetrendszerhez, vagy alakít ki magának helyzetében olyan nézetrendszert, amely helyzetét reá nézve értékesnek, jónak tünteti fel. Ezért válik bűnözővé az a primitív cigánynő, akinek szubkultúrájában olyan nézetek uralkodnak, hogy az asszonynak „illik”, „kötelessége” besurranásos lopásokkal hozzájárulni a család, a csoport, a telepi „közösség” megélhetéséhez. Ezért az az alkoholista, aki az aikoholszükséglet kielégítésére lop, a lopást utóbb saját maga előtt is erkölcsös és dicső dolognak fogja feltüntetni. Az ember erkölcsi nézetei ugyanis nemcsak a társadalomtól való átvételnek, elsajátításnak a folyományai, hanem az a mód is, ahogy személye és a társadalom között az egyensúlyt keresi, ahogy saját magának jelentőséget, az erre vonatkozó tudatot igyekszik saját magában megalapozni, kifejleszteni. Hogy a „self-esteem” mennyire velünk született emberi adottság, mutatja, hogy a legkisebb gyermek is igyekszik a csecsemői helyzet kiszolgáltatottságából kitörni, ahogy mozog, majd feláll, majd jár, annak ellenére, hogy közben számtalanszor elesik, s fájdalmakat visel el emiatt. A konkrét biológiai szükségletekhez nem kötött, hanem elvileg mindenre kiterjedő tájékozódási reflex az ember megkülönböztető sajátossága, s valójában velünk született tulajdonság, így az ember társadalmi lénnyé válása: a velünk született feltétlen reflexek és adottságok a társadalmi kölcsönhatások között való kibontakozása útján történik. A biológiai érés és fejlődés egymástól elválaszthatatlan. Mindebből az következik, hogy a bűncselekményt elkövető személyt csak úgy tudjuk átalakítani, ha fel tudjuk tárni az említett „önértékelésnek” reá jellemző formáit, ennek fejlődésbeli okait, azt, hogy milyen környezeti hatások elsajátítása vagy kényszere folytán alakult ki az önigazolásnak az adott személyre jellemző rendszere. A bűnöző átnevelésének alapvető feltétele az, hogy más, társadalmilag elfogadható feltételeket kapjon a „self-esteem" benne élő, már kialakult igényszintje számára. A bűnöző átalakításának, társadalomra veszélytelenné tételének másik módja lenne a „self-esteem” teljes kioltása, személyi aktivitásának lefokozásával, a személyiség elsivárosításával. Ez az út azonban pszichológiailag járhatatlan. Más szóval: a bűnözés, a bűncselekmény társadalmilag elfogadhatatlan módon való egyensúlykeresés személyiség szükségletei és a társadalmi környezete lehetőségei között. Az ember legalapvetőbb szükséglete az említett „önértékelés”, és ennek társadalmi formája, tartalma határozza meg jórészben az ember személyiségének társadalmi értékét. A kitűnő szovjet pszichológus, Sz. K. Rubinstein ugyanezt az összefüggést az „ember erkölcsi öntudata” szóval jelöli. Azt szeretném hangsúlyozni és megértetni, 3 Forrás 33
