Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 1. szám - JEGYZETEK - Ablonczy László: A magyar játékszín ügyében
jegyzetek ABLONCZY LÁSZLÓ A magyar játékszín ügyében Jó ideje már visszatérő vendég vagyok Kecskeméten. Ha csak néhány órára is, időről időre engedek a kísértésnek. Igaz, produkciói nem kifogástalanok, mint ahogy egyetlen színháznál sem azok. De dramaturgiája, műsorrendje, a magyar dráma ügyében végzett szolgálata figyelmet érdemel. Már régebben is célozta szándékát, Tamási, Remenyik bemutatóival, akkor, amidőn még kevéssé volt sikk a magyar drámát pártolni. Az utóbbi években aztán egymásutánjában eseménnyé lett Raffai, Végh, Csák darabjainak színpadra segítése, s Pap Károly Mózes-e, Illyés Gyula Dózsá-ja, Czakó Zsigmond László király-ának bemutatója is jelentős ténnyé emelkedett. Évek óta készülnek felhúzni a magyar játészín kortináját, Füredre, Pestre, Debrecenbe hirdetnek tanácskozásokat. Írókat, színházi embereket, kritikusokat csalogatják egybe a vélemények szembesítésére, hogy megteremtődjön, összerendeződjék, a jelen világunkat történetiségében megfogalmazó magyar színházi élet. Jobb eset, ha elmennek a meghívottak, de ha ott vannak, félrebeszélnek. A drámaírók hallgatnak, beszél helyettük a fiókban szunnyadó kézirat. A zavart, készületlen kritikus jóindula- toskodik a hangoskodó színházak látszateredményeivel. Önálló dramaturgiával egy se áll elő, megelégszik a napi események recenzálásával, sokszor semmitmondóan. Ezáltal feleslegesen is. És közben marad minden a régiben. Ezért nem kezdi önálló életét a magyar játékszín. Várat magára. Elszalaszott múlt Két üstökös száguldott elő a semmiből a XVI. századi magyar dráma egén: Bornemissza és hív tanítványa Balassi. Majd eltűntek, s a következő századok még példának se vehették a Magyar Elektra és a Szép magyar comoedia csillagragyogását. Csak az utóbbi évtizedekben tudtuk véletlen rátalálással bemérni, de talán még mindig kevéssé értékeljük. A színjáték két ősi formája, a tragédia és a komédia drámatörténetünkben megteremtődött, még benn időben és korban, hiszen az angol reneszánsz is ezidőtt vajúdta a marlowe-i, shakespeare-i színházat. Nem alakult szerencsésen történelmünk, s népünk nem tudott oly jókedvvel, eredménnyel vitézkedni, hogy a csatározások szünetében a teátrumba kívánkozott volna. A papoknak hitvitára kellett a dialóg, a deákok meg a maguk okulására dolgozták át az antik mítoszokat, honi moralitásokkal közbeékelve. Később, midőn adott a lehetőség, nem élünk vele. Kelemen László Kotzebue-t játszik, Simái Moli- ére-t magyarít. Ugyanekkor Csokonai deákjainak írja, s vélük játszatja a Karnyónét, a Culturát, a Gersont, mulattatván a csurgói tekintetest. Fájdalmas vigasz, ő legálább hallotta dialógjait színészkedő tanulóitól, de Katona soha nem látta Bánkját színpadon. Szigligeti tán az egyedüli szerencsés, évi penzumra, darabírásra kötelezi a Nemzeti. Amennyire tehetsége engedte, el is végezte dolgát a magyar színház ügyében. Petőfi tűzre vágta a Zöld Marcit, véle drámaírói ambíciójának nagyobbik felét. Arany csak fordítónak kellett, nem biztatta a Nemzeti színdarabírásra, pedig a Bolond Istókból egy aristophenes-i komédiás kiabál. Kemény Zsigmond Ígérgette a drámát, senki nem fogta szaván. Vörösmarty, Madách életműve torzóban maradt, de mégígy is fontos darabokat hagytak a magyar játékszínre. Csak részben igaz, hogy a külső, társadalmi vonatkozások magyarázzák a magyar teátrum provincializmusát. Személyiségek, például a Nemzeti vezetői sokat mulasztottak. Idegen darabokat játszanak oly hévvel, hogy már-már magyarnak hiszik, a honi szerzők cifrán magyarkodnak a népszínművek második felöntésével, Dóczi, Rákosi Jenő új romantikába kezd a század végén. Talán nem is Pest- Budán, Kolozsvárott volt igazi szentélye Tháliának. Folytassam a sort? A Nyugatosokról? Hubay Miklós nemegyszer elkeseregte: meg volt a hajlandóság, de a színházlátogatók legyintettek,s adták a kommerszet, jobb esetben Shakespeare-t. Maradt a drámaírás műhelymunka,{laboratórium, játék, csak épp nem a közösség, a nemzet ügye. Móricz kivétel, megannyi kudarc, megaláztatás érte, de a színházhoz élete végéig ragaszkodott. A 30-as évek közepe tájt egy pillanatra ott a nagy lehetőség, személyes érdekek és a közösség ügye egybeesni látszik: Németh László, Kodolányi, Tamási, Remenyik, Illés Endre, Hubay Miklós robbantaná a polgári színházat, csakhogy a hang nagyobb lett, mint a légnyomás, vagy fel se robbant a töltet, mert mindig voltak tűzszerészek is. A tanulság egyező: a hivatalos állami színjátszás és a polgári közönség csődje, impotenciája immár nyilvánvaló. A független színpadosok, Németh László, Horváth Árpád, a fiatal színészek egy része pontosan látja: a munkásszínjátszás és a munkásközönség által lehet egyedül a 69
