Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 3. szám - NÉP, TÁJ, HAGYOMÁNY - Sütő József: Kun nyomoka Kiskunságban
kései felvétele, magyarázza bizonyos fokig, hogy a reformáció idején a kunság szinte teljes egészében kálvinista lesz. Csak a nem török eredetű jászok (alánok) maradnak katolikusok. A keresztény hitre való áttérésnek az emléke, s egyben a kunok különnyelvűségének néphagyománya maradt ránk az ún. kun miatyánkban, mely egész sereg változatban terjedt el a Kiskunságban. Először 1745-ben a füföpszállási születésű Nánási János kiskunkapitány mondta el Bécsben Kollár Ádám Ferenc könyvtárigazgatónak, ki a keleti nyelvekben jártas lévén azonnal felismeri annak a török nyelvhez való hasonlatosságát. Mivel Kollárt érdekelte az érdekes emlék, 1771-ben Herpay Mihály, az akkori kapitány megküldi neki a kunszentmiklósi kun miatyánk-változatot másolatban, megjegyezve, hogy ezt az iskolában is taníttatják, „hogy a kunok nyelvének emléke ki ne vesszen”. Ugyanakkor valami serféle ősi kun italt is küld Bécsbe, a bozát, melyet kölesből erjesztettek abban az időben. A kun miatyánk szövegét 1774-ben Már András akkori patvarista beírta a kunszentmiklósi jegyzőkönyvbe is. A boza még a múlt században is kedvelt itala volt a kunoknak, a kun miatyánkot Halason még 1882- ben is lejegyezték a nép ajkáról, s tudjuk, hogy egy kun énektöredékkel együtt 1856-ban a gimnázium ban tanították. Kunszentmiklóson még ma is vannak, akik tudják. 1947-ben is felfedezett egy 1827-ből való változatot Tálasi István. A sok eltérő változat (variáns) a szóbeli hagyomány meglétének jellemző vonása. Vagyis a Kiskunság népe már 1745-ben hagyományában tud a kunok különnyelvűségéről, annak nyelvemlékét őrzi. Akkor, amikor a világ még nem tud a Codex Cumanicusról (első kiadása: 1828). Érdekes, hogy a XIX. század tudományos világában nem igen akartak hinni a kun miatyánk, a magyar- országi kun nyelvemlékek hitelességében. Maga Vámbéry Ármin, a neves orientálista úgy gondolta, hogy a miatyánk valami írástudatlan tatár fordítása lehet a török hódoltság idejéből. Ugyanígy voltak a bozával is, amelyet meg az akkoriban Bácskában a szerbek között árusított bóza átvételének tekintettek. Nem vették figyelembe, hogy a boza szavunk már a Jordányszky-kódexben is előfordul (1519), és hogy Oláh Miklós már 1531-ben Hungária c. művében említi mint olyan részegítő italt, amelyet a kun lakosság kölesből és vízből készít. Különben a kukoricából készített szerb bóza kimutathatóan már az oszmánliból való átvétel, tehát későbbi, mint a kunok bozája. Ennek a kun hagyományokkal, főleg a kun miatyánkkal szemben való kételkedésnek több oka van. Az egyik oka felekezeti jellegre vezethető vissza. Á cserélődő, kiegészülő, kun eredetű településeken elsősorban a régebbi kálvinista réteg őrizte a kun hagyományokat, de ugyanakkor bizonyos fokú lokálpatriotisztikus és hitfelekezeti önzéssel ragaszkodásában nem szívesen osztotta meg ezt az örökséget és vele együtt a vezetésben való primátusát a későbbi betelepülő „gyütt-möntekkel”. Ennek a hagyományból és a vezetésből való kiszorítási törekvésnek természetes visszahatásaként az újabb beköltöző katolikus réteg igyekezett a hagyományt kétségbe vonni. Ennek lehetünk tanúi még 1932- ben is Halason, amikor ott Nagy Czirok László feltámasztotta (az utolsó pillanatban!) a kunverbunkos egy halasi változatát. Az akkori hírlapi vitákból elég csak egynek a elmét idézni: ,,Volt-e kunverbunkos meg kunsüveg, laktak-e Kiskunhalason kunok avagy az is humbug, hogy Halason valaha halak voltak?” (Halasi Hírlap, 1934. júl. 24.). így érthető aztán, hogy a XIX. sz. közvéleményében a kun miatyánknak és általában a kun hagyományoknak a kérdésében bizonyos szkeptikus felfogás is kialakult. A hagyományok fenntartására, ápolására vagy éppen kutatására irányuló természetes megnyilvánulásban vagy törekvésben és eredményeiben is sokan inkább a jászkun kiváltságokhoz való ragaszkodásnak szinte mesterséges propagandáját látták, semmint a valóságos néphagyományt. Ennek a felfogásnak a nyomai az egyébként igen értékes munkát végzett helytörténeti kutatóknál éppúgy megtaláljuk, mint a már idézett Magyar Történetben. (Vö. „1745 után . . . kezdett divatba jönni az ismeretlen helyről előkerült a tatár miatyánk és török ének, melyet az ország levéltáraiban összekeresett régi kun privilégiumokkal együtt mint a Jászkunság különállásának jelképeit tartották tiszteletben ... a Jászkunságnak csak a neve maradt meg, a nép azonban már nem volt vérbeli leszármazottja a jászoknak és kunoknak, tehát azok hagyományait vagy nyelvét sem őrizhette meg az egynéhány esetleg visszamaradott kun eredetű család sem.“ Nagy Szeder I.: Kiskun-Halas Város Története Oklevéltárral, 1926. 32.) De nem kedvezett a kun miatyánk hagyománya elfogadásának az a romantikus felfogás sem, amely az őshazakeresássel, az „ősmagyar ábránddal" kapcsolatban a „napkeleti eredetű magyarokról” az ébredező nemzeti közhiedelemben és az irodalomban kialakult a XVIII. század végén és a XIX. elején. Ez a kunokat is végeredményben olyan testvérnépnek gondolta, mely magyarul vagy ahhoz egészen hasonló nyelven beszélt. Tudjuk, Horvát István a magyarokkal mint szittyákkal azonosította Európa, Ázsia és Afrika minden valamirevaló népét. A Titánok és Gigászok óriásnépét is szerinte ott találhatjuk meg, hol „Magyarok, Kunok, Jászok laknak” (Rajzolatok . . ., 1825.). Még Vörösmarty is az „ősmagyar" álmok igézetébe kerül, különösen a Magyarvár c. epikai töredékében (1827). Az ősi Magyarvárt a dél-oroszországi Kuma folyó melletti Madsar rommal azonosítja — mint többen kortársai közül egy arab forrás után —, amely körül az ősi magyar és jász nép lakik, „és valamerre megyünk, rokonok szíve honná fogad be”. Csupa „magyar előkor”-ból való neveket ad hőseinek: Dalma, Orod, Zarád, Igar, Keve, Elvő, Csimor, Bendeg stb. Sőt ugyanebben az ősmagyar igézetben él, mikor a Csongor és Tündét (1830) is „a pogány kunok idejéből” keltezi. (Vö. Horváth Károly: A klasszikából a romantikába. 1963, 442.) Maga a Csongor név is (melyet mint ősmagyart Kazinczytól kölcsönöz) nagyon hasonlít a kunból származó Zongorhoz (kun songur ’sólyom’). 73
