Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 1. szám - SZEMLE - Pavlovits Miklós: Egy sorozat magyar tagjáról
Első kötetében — Szánj meg idő — formakész- igével, spontaneitásával lepett meg bennünket, őst a tudatosságra törekvésével. Itt nem a kötet klikus beosztására gondolok elsősorban. A így cikluscím inkább az általánosabb és a sze- élyesebb mondanivaló megkülönböztetése empontjából érdekes. A tudatosságot minde- ■kelőtt a ciklusokon belüli kompozícióban ér- :m. Az első ciklus azzal az észrevétellel indul, agy a gép könnyít a munkán. Ez több költe- ényben visszatérő motívum, de mindig más iriánssal. Az egyik legfájóbb fölfedezése, hogy a ipek által könnyebbé vált munka sem volt ápes — eddig legalább is — az embereket egy- áshoz közelebb hozni, a lelkek zártak, morco- k, „indulataink talajából több dudva, mint rág terem”. Jól látja, az indulatok mélyén a űkös keresetek, a „zsebmetsző gondok” mun- ilnak, meg a félelem a bizonytalan jövőtől. Az ;zisztenciális gondok, a „gáttalan sors” játéka len talán csak az alkotó munka ad erőt, mellyel félelem—a háborútól rettegés is — kiűzhető, áműzhető. Ehhez persze önvizsgálat is szük- ges. Visszatérő motívum az emberi haszonlanság, az értetlenség, a kapott pofonok, az szenvedett sérelmek fölötti tehetetlen nevetés, lamint a magányérzet s hit valami távoli jövő- ín megvalósuló harmóniáról. E kettősség érvényesül hangvételében is. Az abb és másfajta próbák hol dühödt nekigyűr- Szést, elszánt indulatot, görcsös erőfeszítést Itanak ki belőle, hol gunyoros, szinte szarkasz- kus vágásokat, belső lázadásának kicsapódásait edményezik. írfőző Simon: Nincsen nyugalom Alapélményétől, a falutól még sokáig nem tud egszabadulni. Nem csak az első, de mostani itetében sem írta ki magából teljesen. Konkré- bban, erőteljesebben hat és munkál költésze- ben ez, mint a vele rokon származású és inspi- ciójú Kalászéban. Nemcsak Származásom című :rsében foglalkozik a szegényparaszti sorssal, a Ibehagyott tanulással, a vándorlással, a segéd- unkási „nyűglődéssel”, hanem azokban is, aelyek hajdani kóborlásainak tájait: a tanyai irnyezetet, a gyári és alkalmi munkákat, meg nlékeit, az átélt magányt idézik. Itt a tömör, a „megfogható” képek, a lemez- lenített, a minden fölös ékítménytől megfosz- tt mondatai a hétköznapi valóságot jelenítik eg: a tócsát, a „kistengert”, a gallyakat, a kerí- s mögötti boglyákat, a gúnárt, a hófúvást, a lehéz kínban alvást”, az elvándorlók, a „vigyázó yrajáró házastársak” megkeseredettségét. Más verseiben, éppen ellenkezőleg, az emléke- s szelídít, finomít. Nem a közvetlen élmények dulatában fogantak ezek a költemények, más műteremtő szituáció. Az új környezetben, új izösségben mintegy nosztalgikusan idéződnek ! benne a különböző emóciók régebbi eseményhez fűződve. Újraél bizonyos helyzeteket, sorspillanatokat, többnyire gyermeki élményeket. Nem csupán a „régi kallódásokat” idézi verseiben, de a megtalált csendes örömet is, amit a „megérkezés”, a megái lapodottság, a költészetre „rálelés” vált ki belőle. Fontos ez, mert az emlékek, noha nagy a tápláló erejük, lassan kimúlnak, „szétporlanak”. Serfőző első kötetében tudatosan vállalt „batyuban” olyan örökséget őriz, mely bőségesen ellátta költői mondandóval, „hivatástudatának” érzi erről „soha meg sem szűnőn” írni. Ezért az emlékek nála nem csupán „idővel szétporladó emlékfoszlányokat” jelentenek, hanem jellemének fejlődését, alakulását előidéző tényezőket, „emberformáló megpróbáltatásokat”. SOMOGYI GYÖRGY Egy sorozat magyar tagjáról Nem osztom azok véleményét, akik szerint a science fiction csupán egy válfaja a kaland- és ponyvaregénynek. Sokkal inkább a gondolkodó elme játékának tartom a műfajt. Az írói kirándulások erre a területre, legyen az Robert Merle, Karinthy, Déry vagy Abe Kobó, — hogy az ősöket Swiftet, Campanellát ne említsem —, világunk egyfajta transzponált tükrét adva, tulajdonképpen didaktikus indításúak. Társadalmi valóságunk ,a technika és a tudomány segítő, de egyben fenyegető fejlődése, a boldogság és a tragédia iszonyatos lehetőségeiről írni komoly és valódi írói indíttatás. Az írókon kívül olykor szakembereket is megkísért a fantasztikum. Fizikusok, csillagászok, matematikusok nyúlnak tollért, és játszanak. Némelyikük lapos kalandregényt ír képletekkel fűszerezve, de egyikük-másikuk elkápráztat felállított hipotézise szigorú logikával véghezvitt következtetéseivel. Némiképp ismét külön csoportba tartoznak a „profi” science fiction-írók, akik csaknem kizárólag a műfajnak köszönhetik a nevüket. A legkiválóbbak, mint Stanislav Lemm, Clarke, Bradbury, a divaton felülemelkedve, legtöbbször a fejlődés lehetséges zsákutcáit jelenítik meg írásaikban, de ezt mindenképp szívesen és elgon- dolgokodtatóan végzik. A jó tudományos fantasztikus történet szerzője korunk jelenségvilágának egy-egy vetületét elemezve és tovább gondolva közelíti meg témáját. És ezen az úton bizony nem csaponghat fantáziája olyan szabadon, mint az az első pillanatban tűnhet, mert hitele mindenkor a világunkkal való egyezés. Hazánkban eme most népszerűsödő műfajt a 93
