Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Bata Imre: Ágh István költészete
versről lefoszlott minden esetleges. De hosszú úton értünk idáig. Az őszinteség szánt akarása tette kimondhatóvá az egyenes szóval mondhatatlant: ifjúságom kisasszonya, ringyó lett, oda a palota, a rózsaszín királylány ország és sárkány, :az oda van a mese. A gyerekkor világa, s a belőle sarjadt, értékszemlélete szerint élt, értékelt szerelem, tehát az ifjúság múlt el. És mese temeti a mesét, költészet az úziót: mégis megyek, bár nem tudom, nem mehetek vissza soha, minek keressem, ami nincsen, ahonnan el kellett mennem,... aben a strófában forrott össze végképp Ágh István két nagy megrendülése vers- íremtő érzületté, s lett a felismerésben életérzéssé, hogy vissza nincsen út, csak rtlékezet. Mesei fordulat oldja fel a vers feszültségét: szerencséd fiam, hogy öreg anyádnak szólítottál. hogy kicsoda ez a mesebeli — rézerdei — öregasszony? Az élet-e? —A költészet-e? jyiket is, másikat is tudni kell megszólítani. A Haranszó a tengerészért hőse azt mondja az öregeknek, szüleinek: ,,ne sajnáljátok agatokat”, „mit akartok?| kezdjek vagy befejezzek?” | „meneküljek visszafelé?,, indul csomag nélkül, észrevétlen, mintha csak dohányért ugrana át a szomszéd altba, üres a keze, mint a halottaké, de nem vigasztalja magát: „hát nem sajnálom agamat”. De mit is sajnálna magán, mikor a szélben visszajöhet „mindig valakihez, indig valakitől”, „.. .őrizve harangszót, hajók gömbölyű ablakát, |kéményfüst keserűigét, elmegyek, lelőttem és hátam mögött ugyanaz a világ . . .” Fölszállni kényszerül, ivei gyalog szomszédjáig sem érhet el, s úgy tudja már altatni távolból is kedvesét, intha karnyújtásnyira pihenne tőle. Ágh István, mert számba-szerbe szedte az ember minden kötöttségét, szabad lett, szabad alkotás körére ért. Megkötözte a tündért, a lírát s mindennap körén marasz- >tta. „Idő és tér megszűnik. Halhatatlanná és felbonthatatlanná merevülünk a szereltben.” Versei egymáshoz kívánkoznak, ciklussá érnek össze. Mint a Fejem fölé. Egy utazás emléktörmeléke.—Szálloda, tenger, idegen folyó, havas csúcsok, Gavrilo rincip lábnyoma. Eszerint egy jugoszláviai út valószínűsíthető. De realitás-szférához Dzzárendeltetett egy éjszakai, álomi régió is. Annak a festői és látomásos elemei, y aztán a szülőföld emléke is áttűnik e verstájon. Élménynyomok és emlékdarabok 2gyüléke a vers, de elválaszthatatlan, de megkülönböztethetetlen. A fej fölé akasztott ép. Kondor Béla is rajzolhatta volna. Sorsmítosz. Térbeliséget sugalmazó időkomp- xus. Töredékesség és széthullottság, de törvényrendje van: mégis integritás. Egy thatatlan nő ölében állva, éjszakába mosódva, lábujjhegyen nyújtózva, csillagnak élpontul kitéve, képzelegve, nevén szólítva, ismeretlenül, összekeveredve egy mákkal, sőt, avval összekötve, mégis magányosan: idegen folyónál —egyedül, oly egye- ül, hogy a tériszony csúcsán, túl a fölgyújtott temetőn, ő a legendás kőlakó, a boldog- ighátraúszás, a makkász-árnyék, aki így szól: kimondom utolszór fű, fa, máj, nap, lepke, szerelem, rá a jégvisszhang, fűrész, cilinder, szög, rozsda, bádog. 61
