Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 6. szám - SZEMLE - Takács József: Császár István: Fejforgás - Halász Géza Ferenc: Polner Zoltán: Egyetlen hangszer

Császár István: Fejforgás Császár novelláinak különböző maszkokat öltő, ám gondolkodásmódjában mindig azonos, egyet­len főhősét őszinte indulatok fűtik. Lázad a meg­szokások, a gépies, értelmetlen élet ellen. Ön- magakeresásének különböző epizódjait örökítik meg a történetek, amelyekben Császár a tanul­ságok általánosabbá tétele végett egyéníteni igyekszik főszereplőit, de ezek jobbára csak az alkoholhoz való viszony iszom-nem iszom végle­teiben különböznek egymástól. Meglepő, hogy a mostanában jelentkező prózaíróknál milyen szívóssággal él tovább és válik közhellyé a He- mingway-féle „belevaló” hős típusa. (Utazás Jakabbal, Mint a kiskutya.) A novellákban a kifejtett „gondolatoktól” alap­jában véve függetlenül Császár érzelmi húrokat penget. Kötetében békésen megférnek egymással enyhén szentimentális történetek, jópofáskodó hősök kalandjai és „megrázó esetek”. Az író által közölt gondolatok és az elbeszélések atmosz­férája között nem mindig jön létre összhang, a felszínes meglátásoknál sokkal értékesebbek a novellák történései vagy állapotrögzítései. Tit­kos erő vonzza Császárt a külsőségekhez, fel­színességekhez, ezért lehetséges, hogy —fizikai értelemben feltétlenül helytállóan — megje­gyezze: „A sikereim azt bizonyítják, hogy még irodalmi művek termelésével is foglalkozhatnék. Nem nehéz szakma, egyébként szenet lapátolni nehezebb. Én mind a kettőt próbáltam.” Legjobb elbeszélésében — a Körülmények­ben — Császár keveset törődik a történet való­színűsítésével, a leírt események sodrására kon­centrált, így érve el, hogy az elbeszélés jelentése meghaladja a mondatok halmazáét. Ez a telje­sítmény — a kötetzáró Én voltam az c. novella tanúsága szerint — őt magát is meglepte, ez utób­biban új illúzió tűnik fel: hogy a dolgok „őszinte elmondásával” valamit is meg lehet közelíteni. A Fejforgás novelláinak minőségi egyenetlen­sége jól érzékelhető fejlődési sort mutat a kama- szos kezdő írásoktól az írói mesterség elsajátí­tásával értékessé tett alkotásokig. TAKÁCS JÓZSEF Polner Zoltán: Egyetlen hangszer A Szegeden élő költő harmadik kötete jelent meg Egyetlen hangszer címmel. A szerző könyvekben mért poétái pályafutása immár csak­nem egy évtizedet fog át: 1962-ben jelent meg az útra bocsátó első kötete, a Szigorú vallomás. A tényleges indulás természetesen még ezt megelő­zően kezdődött lapokban, irodalmi folyóiratok­ban való publikálásokkal. Ennyi idő éppen ele­gendő ahhoz, hogy valakiben a versírás tehetsége készséggé váljon. A két ciklusból felépülő kötet egyike a Varázs­lások címszó alá sorakoztatja a verseket, amelyek­nek saját gyűjtésű babonák, szokások, hiedelmek alkotják a magvát. Polner saját vallomása szerint az ország múltjával és jelenével, gondjaival és örömével terhes világot akarja kifejezni a modern képalkotás és a közérthetőség nyelvén. „Az ihle­tet nem ismerem, csak a munkát, mert vallom, hogy a vershez a tehetség csak ideig-óráig elegen­dő, ha nem párosul kellő tudással . . .” Az Egyetlen hangszer érdekes módon bizonyít a program valóra váltása mellett és ellen. A köl­temények képalkotása ugyanis akkor ízig-vérig mo­dern, meghökkentően izgalmas — és ebben nem egyedülálló mai líránkban —, amikor ősi-népi, tiszta képzelettársítású elemeket használ fel. Legerőteljesebbek a ráolvasás, varázslás szuggesz- tivitásából, a balladisztikus hangulatokból táp­lálkozó versei. Sokan merítenek ma a folklór fölmérhetetlen gazdagságú kincsesházából, és sohasem hiába. Polner Zoltán a maga gyűjtötte anyagot éli újra át — csodálatra méltó haszonnal, így született meg az igazi jelképes sugallató köl­teménye, az Aranypénz, s így íródhattak le a meg­tisztulás sorai a Szeplőhányó című versben: „ . . . Törölköznék pehely hóval, s feküdnék veled az ágyba: arcomra, mellemre fehér felhő szállna.” Ezzel szemben a közérthetőség nyelvének — kétségtelenül becsülendő és szép — igénye visszájára fordul. A metaforák túlzott halmozásá­val agyonmagyarázottakká válnak a látomások. Mintha kétféle közönségnek szólna a két ciklus: a „közérdekű” témákat feldolgozó Taníts minket, szabadság!, illetve a tömény költészetet tartal­mazó Varázslások című. Az előbbiben egy kissé Váci Mihály „köpenyéből lép ki” Polner, amikor az egykori vagy mai szegények értelmes szabad­ságáért pöröl — de ezt túlírtan, alkalmian, már- már igényesség nélkül sokkal inkább a publicisz­tika fegyvertárába tartozó eszközökkel teszi. Ott szárnyal ismét, ahol ezek a strófák is „igézők” tudnak lenni. HALÁSZ GÉZA FERENC 92

Next

/
Oldalképek
Tartalom