Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 6. szám - SZEMLE - Seres József: Pákolitz István: Jel
Költészetének egyik szegletköve (ha nem egyetlen igazi szegletköve!) a küzdelem a halállal. Rákos, ha elvétve kísérletet is tesz rá, nem tudja, nem akarja eltagadni; a megváltástól, túlvilágábrándtól megfosztott ember számára egyetlen igazi ellenség létezik; a győzhetetlen, amelynek leküzdésére az ember létezése pillanatától rendre másra agyalja ki a legrafináltabb ötleteket, reménykedő, félelempalástoló ügyeskedéseket — és hasztalan. „Évmilliók védekezése” semmisül meg egyetlen pillanatban, mert az „Igazság kegyetlen” és talán kíméletlen, minden bizonnyal pedig elkerülhetetlen is. Lehetne idevágó adatokat, adalékokat hozni, amelyek már-már ontológiailag magyaráznák Rákos halálproblematikáját, hiszen maga is többször figyelmeztet: megítélése, megértése élete ismeretében biztosabb. Mégis, hagyjuk a filológiát; a halálfélelem, a küszködés a halállal semmivel sem magyarázható jobban, mint a létezés élményével. Mert Rákos költészetének másik oldalán éppen az élet örömei, szépségei jelentkeznek, olykor csaknem hedonisztikus vágyakozással vagy beteljesüléssel, esetenként humorral, finoman vékony iróniával. Rákosnál ritkán lehetséges egy-egy jel egyértelmű fölfejtése. Nem mintha szándékoltan homályra törekednék, de mindenkor megőrzi a dolgok, jelenségek belső ellentmondásosságát. Ez adja verseinek szinte pat- tanóan feszes karakterét, ez feszíti hatalmas ívvé az Anyasiratót, a kötet és az életmű nemcsak terjedelménél fogva legsúlyosabb darabját. A halál riasztó bűvöletéből végletesen individuális költészet is születhetett volna (akadna példa bőven), de Rákos Sándor költészete törvényt kíván hozni, s a törvények nem az individuum kedvéért születnek. Költészetének végső kicsengése is tragikus, képtelen felelőtlen és csacska optimizmussal takargatni a félelmet, leplezni a veszedelmet. FÁBIÁN LÁSZLÓ Pákolitz István: Jel Mennyi keserű vallomással, önváddal, mégis bizakodó nekibuzdulásokkal indul ez a gyűjteményes kötet. Pedig ezek a versek még az ifjú költőről vallanak, aki még méregeti az erejét. Életútja korai számvetéssel indul. Felméri önmagát, s az életet, amelynek dalosa és felelőse lesz. Mert ez az, ami Pákolitz költői természetéből fakad; szemérmes gőg, paraszti alázat és nagyotakarás. Lehet, hogy ő maga mindkettő ellen tiltakozna, de a tiltakozás is csak bizonyíték lehetne, hiszen élénken bizonyít például a Széljegyzet című versében fölhabzó szenvedély: „Krisztus és Buddha, Niet- sche. Freud, Lenin | összekuszálták ifjú éveim.” Nehéz bizony ebből a kuszáltságból épen és emberül szabadulni. Ennek a küzdelemnek félreérthetetlen nyomait érezzük Pákolitz korai verseiben. Kis és nagy áradások és megtorpanások egyaránt megtalálhatók itt. Ez a válogatás ugyan elég szűkén ad belőle, de amit ad, így is sokszínű. Az apró sejtetésektől az eszmélés és keserű önvád nagy vallomásáig, amelynek legszebb példája az Autóból. Az eszmélkedés és felelősségérzet szép verse ez. Az eszmélkedés és felelősségérzet szüli legjelentősebb verseit, a korábbi évek ciklusaiban. Janus Pannoniusának olvasásakor nemcsak szélesen ömlő sorai ragadnak meg. Janushoz méltó emberi bátorsággal hirdeti az élet nagyszerűségét, a költészet diadalát, s lenyűgöző képek („Míg álomba zuhantak a Pannoni tájak” — „Lankás hegyoldalon kujtorgó május” stb.) teszik feledhetetlenné. — A Pilátus monológja kézmosás előtt már címében is keserű gúnyt sejtet, mégis meglep a belőle fölcsapó szenvedélyszarkasztikus, fölényes gúny és biztonság. Legjellemzőbb mégis A sárga fal. Nem azért, mert talán az ekkor még igen nagy formai zártsággal írt versek között ez a legoldottabb, asszociációiban legszabadabb, hanem mert ezek az egymást idéző, egymásra torlódó szavak, képek, hangulatok és önvallomások végül is a leghitelesebben tükrözik a ma és holnap, jelen és jövő izgalmait, remegő feszültségét. S a hatását csak fokozza, hogy a sok gyötrő, vigasztaló kétséget- és re- ménytkeltő látomásokat a legegyszerűbb képpel indítja: „nem tudom, mióta nézem a szemközti sárga falat", amelyen azután az asszociációs képek megjelennek. Egy kissé tán kusza, néha esetleges káprázatok, de éppen ez a kuszaság, egymásra halmozódó látomások, iszonyatok és hőkölő remények teszik izgalmassá és vonzóvá, még ha egyes sorti paradoxonként hangzanak is („rin- gyót mutat a tükör ha az angyal belenéz | egyszerre légy hát mind a kettő ez a nehéz”). S a költemény úgy torkollik egy kissé rezignált ízű békevágyba, hogy nem válik mégsem pacifikus elernyedtséggé, csak emberi, humánus realitássá. Persze egy költő esztétikai szintjét, erejét és helyét nem föltétien az ilyen, úgynevezett nagy- versigényű alkotások jelzik, s jelölik ki, de a költői alkotóerő kiteljesedése föltétien megteremti ezeket is. Sok, sok szép, igaz vers kell ahhoz, 90
