Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Bata Imre: Ágh István költészete
BATA IMRE Ágh István költészete Nemzedékét nemigen várta senki. Az idő még közös indulást sem engedett nekik. Utólag verődhetnek össze csak, mikor már egyenként is megáll a java, s kinőttek abból a korból, mikor közös vállalkozásokhoz fölösen jut erő, bőséggel habzik kedv is. Mind az egyetemi — bölcsészkari — évek idején lesz költővé, de mielőtt publicitáshoz jutnának, már szétszóródnak. Nem emeli fel őket közös vállalkozás, egyenként jelentetik meg első könyveiket, s mire beérik egymást, majdnem elfelejtik, hogy egyívásúak. Utóbb azonban csak ráeszmélnek. S ebben az egymásra találásban nagy része van Ágh István lírájának. A skála két végpontja: Ratkó és Tandori Dezső. Ágh költészetéből Ratkóhoz éppúgy el lehet érni, mint Tandorihoz. Mert egyáltalán nem véletlen, ha a Rézerdő megjelenését Tandori köszönti; nem véletlen, ahogy a Harangszó a tengerészért olvastán e magányos testvéri köszöntésre lendíti a karját. Nem hagyhatjuk emlí- tetlen ezt az üdvözlő gesztust, mert Tandori farkasmagányának enyhülete, s bizonyítéka annak, hogy Ágh lírája híd a különböző törekvések közt. Semmi szüksége a nemzedéknek most már visszamenő érvényű fogadkozásokra. Annyi azonban tény, hogy élményi meghatározottság, a gyerekkor különbözése nem oszt meg kor- és nemzedéktársakat. Mert a különbözésben is van azonosság, ha azonosak a korfeltételek és a történelmi kihívások. Miért kellene a falun eredt költőnek más eszményvilágot tulajdonítani, mint a nagyvárosi indíttatásúnak? A különbözést pedig megbecsülhetni akkor is, ha testvériségben nyilvánul meg. Ágh István nem hordja eredetét stigmaként homlokán, s jól teszi. Maga dolgával van elfoglalva, s nem nézi, mit teszen a másik, ha véle egyhasi is. Messzire esik Iszkáztól az a rézerdő, ahová elért, de semmi csodálatos nincs benne, ha a faluvégi gazdaporta másodszorra is jelentős költőt eresztett ki a kapuján. Ezleg- fennebbcsak az induló Ághnak okozott nehézséget, neki se sokáig, csak saját hangjára találásáig. Hangja megtalálásában két megrendítő életélménye „segítette”. Ahogy a szülői házat a paraszti életformaváltás körültajtékzotta, maga alá temette, és első házasságának fiaskója. Sok parasztot érintett ama válság, s nem egyedüli eset az se, ha valakinek elromlik és széthullik a házassága. Itt azonban érzékenységről, intellektuális tudatosságról van szó, s a két megrendülés korrelatívuma oly felismeréssorozatot eredményez, ami egy költői jellem kialakulását hozza létre. Egyik megrendülés áthatja a másikat. A költő pedig e kölcsönösség felismerésében születik meg igazában. Elébb elsiratja a szülőházat. Magát is, testvéreit is szökevényeknek ítéli. „Eljöttünk mindannyian. | Otthon csak kinőtt ruhánk, [ kétes hírünk, | vénasszonyok szájától elfelejtve | romiunk egyenként, | anyánk se tudja merre.” Az ember túlélheti gyermekkorának színterét? Igen. Ágh István hamar megérzi, még a temetők is eltűnhetnek a hátunk mögül. És mezítelen háttal, evidenciák híján a biztonságra, bizonyosságokra kapatott dideregni kezd. „Szívem, eszem ennyit őriz — írja egy emléknyomozó versében—, mert ködbe tűnt az idő is, | csak az emléke világol, | mint téri tűz a homályból.” Mégse időz az emléksiratásnál. Belátja hamar, el kell távolodnia a gyerekkori életkörtől, ha annak akarja megőrizni, ami volt. Az eltűnt édent nem jó az elhagyott halott — a mosti szülőház — tején táplálni. „Laktam már, ismerem a természetét, három napra jöttem, éppen elég, | jó gyümölcsöt sem ad, szégyenkezem, | meglógni lehet csak, búcsúzni nem.” A temetőben se tud megnyugodni. „A holtak emléke múló, mint az álom, | nem kísértenek, hogy voltuk visszafájjon . . . | csontok a homokban .. . | mint 56
