Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 6. szám - MŰVÉSZET - Sütő József: „Ártatlan” Gertrudis a színpadon

érdemét temette volna el”, a „megvetett szerelmem által a || Rád háromolható szégyenének pedig „ha . . . reám mutatva || Susogni hallanám: ni ott megyen [| Gertrudis, az öccse kinek kontár vala|| Melinda elszédítésében” pontos megfelelője van. Igen nagy tévedés tehát azt állítani, hogy Ottó nem érti a királyné szavainak igazi jelentését („mert csak félig érti”; „nem érti hová céloz nénje”), mert mást ért a bíbor bemocsko- lásán a királyné, és mást gondol Ottó. Szó sincs róla. Pontosan, egyformán értik egymást, egymás ellentétpárjait. A ,,kerítő”-magyarázatban ennek a két malomban való őrlésnek a feltételezése ugyanolyan kényszerült, mint később Gertrudis és Biberach esküjének igaz voltában való kétkedés. Ottó csak abban zavarodik meg (ami Bánk előtt is kétes): „mi lesz kedve szerint” a királynénak/!

Rendkívül fontos azonban e dilemma színpadi megjátszásában annak az éreztetése is, hogy az ellentétek hullámzásában nem a bujtogató felhíváson van a hangsúly. Ez a hullámgyűrű is benne van, kétségtelen. Művészi fokozatban erősödik is a királynéban, de az előtte levő felháborodás és korholás után ennek a hatása már nem lehet olyan erős, mint anélkül volna. Sőt, mikor Ottót az országból való kikergetéssel fenyegeti nénje, még inkább csökken élessége. Ez utolsó érzelmi-akarati ellentét már mindenképpen szelídebb, lecsendesedőbb. Határozottan a pozitív fele (a fenyegetés) az erősebb, hiszen negatív fele (a bujtogatás), ha érzésben megvan is, szóban kifejezést már nem kap. Nem tüzel a támadás folytatására, mint előbb, inkább a kínzó szégyent érezteti a hallgatás. Gertrudis maga is rádöbben, milyen messze ragadta el hiú gőgje, világosan kitetszik abból, hogy midőn Ottó megzavarodva egyenesen arra akarja kérni, segítsen Melinda meghódításában, Katona színi utasírása szerint ,,elsárgulva visz- szarezzen”, és csak annyit tud mondani: „Hallatlan!” Ez a visszarezzenés, ez a ,,vissza” azt húzza alá, hogy a királyné feleszmél, s nem azonosítja magát tovább a pillanat gőgös dühében kimondott bujtogató szavaival. Igen finoman éreztetett visszavonulás, magához térés, kijózanodás jellemzi a jelenet végét. Nincs igazuk tehát azoknak, akik ezt a jelenetet úgy fogják fel, mint amelynek a lényege: „Bánk látta és hallotta, hogy Gertrudis . . . egyenesen buzdította öccsét, valósággal kerítőnő szerepét játszotta mellette” (Molnár Miklós). Mert igaz, hogy Bánk en nek is fül- és szemtanúja volt. Gertrudis éppen ezért „nem egészen ártatlan”, de csak érzelmileg, ennek a jelenetnek dühkitörésében. Azonban nemcsak ezt hallotta és látta Bánk, hanem ennek az ellenkezőjét is. Éppen emiatt van az, amit Bessenyei tévesen kifogásol (hogy Bánk e jelenetben hallottak ellenére is „minden felvonásban újra és újra összegyűjti a királynét terhelő bizonyítékokat, és ez mindig új megdöbbenést vált ki belőle”). E megdöbbenések nem e jelenetnek megértését homályosító mozzanatok, hanem éppen ebből következők, ezt megvilágítók.

Ottón kívül Bánkkal egyformán (sőt náluk józanabbul, elfogulatlanabbul) fogja fel a szituációt a harmadik szem- és fültanú, Biberach is. Ő már azt is érti, hogy az ellentétekben hullámzó „kétféleképpen” való beszédben a királyasszony haragja elsősorban nem a kosárért, hanem a Melindát ért csábítási kísérlet miatt támadt, s az egész jelenet lényege is végeredményben ez, nem pedig a csábítás folytatására való buzdítás. Hiszen erre egyébként is közvetlen Ottó másnapi elutazása előtt, éppen a bál végén komolyan nem is gondolhatott volna Gertrudis. Érzi Biberach, hogy a királynét csak azzal lehet kiengesztelni, ha bocsánatot kér tőle Ottó a történtekért, s úgy tünteti fel, hogy az egész eset csak játékos tréfa volt. Ha a királyné tudtával történtek volna a dolgok, és a hangsúly a felbujtáson volna, Biberach ezt a tanácsot semmi esetre sem adhatná. A királyné sem fogadná el ezt a magyarázatot. Gertrudis azonban elfogadja, „megbékél”, mert így a kapott kosár sem igazi, szégyen nem hárul rá sem, s Melinda sem fog panaszkodni Bánknak. (De Bánk nem tudja, miért „békéit meg” a királyné; ő másképpen gondolja Izidora csípős információja után.)

66