Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 6. szám - Gál István: Üzenetek Veres Pétertől
GÁL ISTVÁN Üzenetek Veres Pétertől Veres Péterrel első találkozásunk önéletrajzának kiadása körül történt. A Számadást az 1934—35 körül újjászervezett Révai, Jókai és Mikszáth vállalata, adta ki. Akkoriban próbálta életre galvanizálni a Hitelbank, Ullmanék érdekeltsége, hogy ne csak eladhatatlan könyvek raktára legyen, hanem funkcionáló és újra vezető könyvkiadó. Irodalmi igazgatónak Lantos Kálmánt nevezték ki. Lantos Adolf Múzeum körúti könyvkereskedő és antikvárista, a kis Géniusz cég tulajdonosának fiát. Tanácsadói, lektorai neves októbristák voltak: Supka Géza, különösen Braun Róbert és Pikier Blanka, Szabó Ervin legközelebbi munkatársai. A 20-as évek közepén megjelent egykötetes Világlexikon 18—19 kodifikációja lett, a mi nemzedékünk diákköri nevelője. Lantosék adták ki a Literatura, a Lantos Magazin és a Könyvtári Szemle c. folyóiratokat. Braun Róbert, mint a Századunk belső munkatársa, valószínűleg a Veres Péter tehetségét korán felismerő és támogató Varró István révén juthatott a Számadás kéziratához. Szabó Pál megjelenése után minden kiadó új magyar népi, lehetőleg paraszt írók fölfedezésére törekedett. Veres Péter önéletrajzának kézirata számos lektor kezén ment keresztül; még a radikális, de óvatos Braun Róbert is aggályoskodott a szókimondó végső fejezetek miatt. Féja Géza véleményét is kikérték: „Lantos nagyon rokonszenvezett Veres Péterrel, ezért a kihúzási javaslatot túlzottnak tartotta, és engem bízott meg felülvizsgálásával. Előbb a teljes szöveg közrebocsátását javasoltam, majd néhány napos közelharc után mintegy másfél oldalnyi kihagyásban egyeztünk meg.” (Szabadcsapat, Bp. 1965. 306—310. I.) Veres Péter a Számadás második kiadásának előszavában viszont arra emlékszik vissza, hogy számtalan eredeti fejezet maradt ki: „Visszaírtam bele azokat a részleteket, amelyeket annak idején a cenzúra miatt ki kellett hagyni.” (Számadás, Bp. 1963. második jav. kiadás, 5. I.) Erről egyébként az akkori másik két lektor, Koroknay István és Schöpflin Gyula, talán többet is tudna még mondani. Ma olvasva a Számadás első kiadását hihetetlennek tűnik, hogy még így is megjelenhetett Gömbös korában. Lenvászonba kötötték a könyvet, ez aztán a 30-as évek könyvkiadásában a lejkülönbözőbb könyvszerűtlen anyagok megjelenését jelentette a könyvkötészet világában. Szabó Zoltán Tardi helyzetéhez az odavaló asszonyok kézimunkáit rendelték meg, majd Nyíró József halinakötései és Tamási Áron fatáblái tűntek föl a piacon. Az Apollót 1934 decemberében indítottam. Thomas Mann, Ignotus és az egész magyar radikális, liberális, szocialista és kommunista sajtó elismerése nem lepett meg annyira, mint Veres Péter cikke róla az akkoriban induló Kelet Népében, akkor még Szabó Pál és Barsi Dénes folyóiratában. Erdélyi József egyedül írt és terjesztett Fegyver c. folyóiratával együtt ismertette. „Az Apolló nagyobb igényű lap s nem ennyire egyéni, mert határozottan egységes szemléletre törekvő fiatalok csinálják. Harmadik száma jelent most meg s 480 lap terjedelmével az egész évi munkásságuk, legalább is tömegére — már jelentős dolog a mai üzletes irodalomban. Más kérdés, hogy a munkájuk milyen társadalmi értékű. A «Virtuális Középeurópa» eszméje korszerű és követelő feladat s a tanulmányok, melyek a román és szlovák irodalomról megjelentek értékesek és a célt, a közép-európai népek közeledését szolgálják. Több baj van a humanizmussal. Nagyon helyes volt, hogy a szellemes, tehetséges Janus Pannoniust kiásták a feledésből, de mi akkor többet vártunk. Azt hittük, hogy majd jönni fog egy magyar kultúrkorszak feltárása. De nem jött, most már azt kell hinnünk, hogy nem is volt ilyen kultúrkorszakunk, hogy Janus Pannonius kivétel csak maga volt — esetleg még néhány jelentéktelen olaszországi epigonnal: az egész magyar humanizmus. Azonkívül persze, meg kell mondanunk, hogy ezeknek a középkori humanistáknak a szerepe nekünk nem valami csábító. Igaz, hogy szellemesek voltak, szkeptikusok, s itt ott lázongok, de végül nem szellemi vezérek, csak íródeákok voltak. Alig többek, mint a feudalizmusnak udvari bolondjai. Jó, tudjuk, hogy nem lehettek mások, de ezt ma meg kell róluk mondani. Nincs értelme romantikus rajongást kelteni egy szerencsétlen korszak nyomorék szellemisége iránt. A lap új programszerű humanizmusáról egyenlőre nem lehet mit mondani. Még nem körvonalazták, hogy mit értenek alatta. Elmenekülést-e a mai valóság elől, vagy szembeszállást evvel a valósággal? Sajnos, eddig úgy látszik, mintha az előbbit. Ha megteszik a szükséges utat az individualista lázadástól a kollektív helytállásig és sorsvállalásig, akkor történelmi jelentőségű lesz a mozgalmuk. Ha nem hull le ez is a történelmi semmibe, a többi hasonló mozgalom mellé.” (Kelet Népe I. évf 3. sz. 1935. dec. 58. I.) A humanizmusról és a reneszánszról az akkoriban a magyar középosztályi köztudatban élő képet örökítette tovább, bár Horváth János nagy műve a magyar humanizmusról már megjelent, de ez nyilván még nem jutott eí hozzá, hogy nézetét gyökeresen megváltoztassa. Cikke így is érdekes és értékes. Első levélváltásunk Veres Péter részéről indult. Egy közös barátunk. Kordás Ferenc, szintén balmaz 42
