Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 5. szám - Bata Imre: Pilinszky Jánosról
BATA IMRE Pilinszky Jánosról Nincs még egy nemzedéke a magyar irodalomnak, amelyiket úgy szórta volna szét az idő, mint az övét. Időnek előtte! Már jelentkezni is egyenként próbáltak, s ha van köztük, aki együtt szeretett volna jönni a többivel, szép szándékának hangját elnyomta a háború lármája. Mire meg elült a vihar, új történeti szituáció osztja ezt a nemzedéket. Kerülhetett egyikük hóhérkézre, nyerhetett a másik történeti cselekvéslehetőséget, zárkózhatott olyik végvári magányba, együtt sose jártak. Utóbb azonban mégis egyre jobban látszik közösségük stigmája. Egy se tagadhatja, hogy tanúja és részese volt a század botrányának. De senki nem érzi annyira ezt a megjelöltséget, mint Pilinszky, aki köztük a legnagyobb költői tehetség. Van a történetnek számos külső jegye is. Elvitték katonának, megjárta a hadifogság kálváriáját, megismerte e kálvária pokoli stációit. Utóbb pedig ráeszmélt, mennyire mind részesei vagyunk. S ez a belső történet. És csak aki azonosul, mert közös a bűn, mint a szenvedés is, csak az szabadulhat az emlék démoni nyomától. A felszabadulás utáni első békés évek tavaszias derűjében ott találjuk Pilinszkyt az Új Hold szerkesztőségében. Társszerkesztője és vezető költője a nemzedék lapjának. De a történelem alakulása hamarost ismét szélre sodorja. Megszűnik az Új Hold, a költészet polgári képviseletét elnémítja az új korszak. Pilinszky magánya immár véglegesnek látszik. A költő csöndbe burkolózik. 1. 2. Mit tart Pilinszky „legfőbb realitásnak?” A végérvényesen beállott csöndet, a második világháborút, nemzedéke e legnagyobb élményét. „A passé realitásába egyedül az áldozatok jutottak el. Övék ma minden jelentés. A botránykeltők eleve megrekedtek valamiféle örökös conditionel- ben”. — A passé-nak viszont már esztétikai sugalma van: ,,a képzelet csak föltétien engedelmesség árán találhat haza. Művészi teremtés a szó szoros értelmében nincsen. De az engedelmes képzelet érintkezésbe léphet azzal az abszolút szabadsággal, szeretettel, jelenléttel és otthonossággal, amivel Isten a világot választotta. Röviden: ez, amit mi .teremtő képzelet’-nek nevezünk, nem egyéb, mint a képzelet odaadása: passzív teremtés.” Van a látható, fölfogható világ hátterében valamely erő, Pilinszky katolikus istene, aki a kibontakozás során átvájtozáson megy át, aki átvérzi olykor a történés szövetét, s már-már alig érzékelhetőn. És e rejtett erő, átsugárzás, a jelentés — mintha csak Jaspers Átfogója volna! — kívánja a passzivitást, az odaadást és elviselést, mivel csak ezen az áron mutatkozik meg. Pilinszky lírája mindezzel összhangban a múltból merít. Az egyetlen realitásból. Az engedelmes képzelet „Előszeretettel választja a múltat, s abból is a tragikusai, a jóvátehetetlent, a botrányt, a megoldhatatlant. Halottaiért úgy imádkozik, hogy inkar- nálja őket.” És a múlt ily szándékolt fölidézésére a valódi jelenlét bizonyságának a híját juttatja markáns módon kifejezésre. A személyiség elveszne a tárgyak, dolgok és azok 32
