Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 5. szám - Pócsik Dezső: Beszélgetés Tóth Menyhért festőművésszel

— Tudod, most úgy érzem magam, mintha Miskén lennék. A szüleim után miskeinek vallom magam. Apám szőlőmíves volt. Mint vincellér a Tisza—Duna közén sok helyen dolgozott. Mórahalmon születtem, de alig voltam egyéves, amikor a szüleim Kecskemétre költöztek. Azután Petőfiszállásra, majd végül haza Miskére.

Amikor kitört az első világháború, apámat is elvitték. Öt évig odavolt. Mi nélkülöztünk, reménykedtünk és vártunk. A postás megjelenése volt az ünnepnapunk: hozta apám levelét. Minden sorát, minden gondolatát versben írta. És bízott. Derűlátása ránk is átragadt.

Én a leveleit összegyűjtöttem, egybekötöttem, azután huszonöt évig őrizgettem. Amikor negyvennégyben a front közeledett, tűzbe vetettük. Féltünk, mert a leveleinek zömét az orosz frontról írta. A negyedszázados ellenpropaganda ránk is megtette a hatását. Azokat a pillanatokat nem lehet elfelejteni. Ott álltam a kemence szájánál, amikor anyám bedobta a tűzbe. A könyv egy darabig mozdulatlanul feküdt, majd hirtelen felpattant a fedele, s lapjai félkör alakban kinyíltak, mint egy óriási legyező, s úgy maradt mozdulatlanul, mint egy veszélytérző, felborzolt szőrű állat. A lángok támadásra készülten kerülgették, nyalogatták, aztán rázuhantak. A könyv vonaglott egyet, mint a tűzbe zuhant madár teste, s a következő pillanatban elhamvadt. Egy hamuvá vált lapon tisztán olvasható volt egy sor, mint utolsó üzenet: „öreg korotokban is ültessetek fát.”

— Hogyan lettél festő?

— Gyermekkoromtól dolgozom. Voltam részesarató, cséplőgépmunkás; ha a társaim megálltak egy cigarettaszünetre, én félrehúzódtam, s állatokat embereket soha nem látott tájakat rajzoltam a homokba. Nagyon szerettem rajzolni. A szüleim nem tudtak taníttatni. Szobafestőinasnak mentem. A mesteremet már elsőéves koromban meglepte a színkeverési, mintatervezési adottságom. A foktői templom belsejét festettük. Egy pesti festőművész restaurálta a képeket.— „Gyerek, gyere ide! Mázold le arannyal a stukkókat!” — kiáltott egyszer rám. Aztán elment ebédelni. Mire vissza jött, két angyalkát átfestettem. Az csak nézett, hol a kész munkára, hol rám. Végül megszólalt: — „Azt hiszem, jobb lesz, ha te csinálod meg az egészet.”

Még ezen az őszön megbetegedtem. Az orvosi konzultációk eredménye: le kell vágni az egyik lábamat, különben elvisz a kór. Nem egyeztem bele. Ősztől májusig nyomtam az ágyat. Rettenetes heteket éltem át: vártam a halált. És rajzoltam, festettem. Azt hiszem, ekkor váltam művésszé. Huszonnégy éves koromban végre eljutottam a Képzőművészeti Főiskolára. Vaszary nagy hatással volt rám.

Azután újra Miske következett. Festés és földművelés, hosszú éveken át. Ezerki- lencszáznegyvenben jelentkeztem először kiállításon a munkáimmal Budapesten. Sikerem volt. Az Új Magyar Képtár megvette a festményeimet. A Népszava méltatta a művekben rejlő humánumot, a Deutsche Zeitung kultúrbolsevizmusnak nevezte.

A háború után megkaptam a Szinnyei-kollektíva ösztöndíját. Kezdtem egy kicsit könnyebben élni. Egy angol műgyűjtő megvásárolta húsz képemet. Sírt a lelkem, amii kor elvitte. Többet egy darabot sem adnék el külföldre. Ezerkilencszázhatvankettőbe újabb kiállításom volt Hódmezővásárhelyen. Hatvannyolcban Miskén, hatvankilencben Budapesten és Tokajban, hetvenben Székesfehérváron állítottam ki. Közben hatvanhétben megnősültem. Hetvenegyben Budapestre költöztünk, de a miskei ősi fészket nem adtam fel. Nem is tudnám. Miske karámként zár körül, leszíjaz, magáénak tekint. A falu virágai, a falu csendje, zenéje jelenti számomra a mindent. Egy nap Miskén felér egy pesti évvel.

(Budapesten emeleten lakik, s úgy érzi magát, mint Gea, aki miután felemelkedett, elszakadt a földtől, elvesztette erejét, megtört érzésvilága, nosztalgiába fúlladt élet- zseretete.)

28