Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 5. szám - Radó Gyula: Aragon a II-es stúdióban
RADÓ GYULA Aragon a I# -es stúdióban „Aragon a ll-es stúdióban van!” Nem gondoltam volna, hogy ennyi irodalomszerető ember van a televízióban, mert amikor kialudt a felvételt jelentő piros lámpa, a könyvekkel felszerelt tömeg, bezúdult a stúdióba. Igazán nem is tudom, hirtelenjében honnan lehetett annyi Aragon-kötetet összeszedni, gondolom néhányat azóta is keres a könyvtár, de tény az, hogy mire a rendezői fülkéből a félemelettel lejjebb lévő stúdióba értem, már jókora embergyú'rű szorongatta a díszletet. Aragon fel sem tudott kelni a riport helyszínéből, még ugyanúgy ült foteljében, csak szorgalmasan dedikált, mellette Nagy Péter egyetemi tanár és Sediánszky János riporter. 1970. szeptember25-e volt, ”Atvjelenti“ utolsó adásának felvétele: a műsor vendége Louis Aragon, aki néhány napig Magyarországon tartózkodott. Természetesen én is könyvvel a kezemben mentem le megköszönni a felvételt, és nem előre megfontolt szándékkal, csak úgy véletlenül választottam ki otthon a Bázeli harangokat. Harminchét éve, 1934-ben jelent meg Párizsban, a Denöel kiadónál. Furcsa dolog, szemben állni az íróval, kutatni arcát, miközben néhány soros ajánlását írja, és furcsa dolog egyidősnek lenni a regénnyel. Aragon életéről beszélt. „Mennyi minden történt akkor velem, 1934- ben! Találkoztam Gorkijjal, megjelent új verseskötetem, a Hourrah l’Oural (Hurrái), és részt vettem a párizsi munkásosztály antifasiszta tüntetésén. Láttam saját szememmel, a felejthetetlen találkozást, amely a szó szoros értelmében megteremtette a dolgozók egységfrontját. Az általános sztrájk napján a Place de la Nationon százötvenezren voltunk. Ma a párizsi munkásság halottjait köszöntjük. Nem könnyhullatással, felemelt ököllel kiáltjuk: Vörös Front! A párizsi proletáriátus hősiességét köszöntjük a halottakban, akik sírba szálltak, a párizsi proletáriátusét, mely — mint Marx olyan megragadóan mondta — már a Kommun idején megostrolmolta az eget.” „Vörös Front!” Ez a címe Aragon versének is, amelyet 1931-ben írt, azután, hogy visszatért Párizsba, a Forradalmár írók Nemzetközi Értekezletéről, amelyet a Szovjetunióban, Harkovban tartottak 1930 novemberében. (Érdekes, Gorkij Aragon költeményeiből csak a Vörös Frontot, (Front Rouge) ismerte, Sz. Kirszanov műfordításában. „Még 1933-ban — folytatta Aragon — körkérdést intéztem a francia írókhoz, a Commune folyóirat hasábjain: »Kinek írunk?« címmel.” A tapasztalatokat egy évvel később összegezte Aragon, 1934-ben: „Ha megpróbálunk általános tanulságot levonni a kérdésünkre beérkezett válaszokból, azt látjuk, hogy — eltekintve mellékes szemppontoktól — nagyjából három csoportra oszthatók: Magamnak írok, mindenkinek írok, az osztályomnak írok!” Szűrealista volt. „Köztudott, hogyan váltam ki a szürrealista csoportból. Ám, még mindig azokat az értékeket védem, amelyeket húsz éves koromban védtem. Úgy érzem, hű maradtam a dadaizmus és szürrealizmus eszményeihez, éspedig ép. pen azért, mert sohasem fogtam fel őket mereven. Most aztán, majd a jövő fogja eldönteni, mi volt a szürrealizmus, ki volt szürrealista és ki nem. Ha a lenini tükrözési elmélet a művészetre is igaz, és ez mély meggyőződésem, akkor szükségszerűen korunkat tükrözzük írásainkban, az emberiség haladását a szocializmus felé. Akár akarjuk, akár nem. Többé vagy kevésbé torzultan, többé vagy kevésbé fantasztikusan. A szocialista realizmus, az irodalomban a tények, a képzőművészetben a részletek rendező elve; értelmezi a részletet, jelentéssel és erővel ruházza fel, s túlemelve az írói egyéniségen az emberiség mozgásának szerves részévé avatja. A XX. században sem a művészet, sem a tudomány, nem lehet többé a felfedezések puszta számtani összege. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül mások felfedezéseit, legfeljebb a magunk módján értékelhetjük őket. A következetes tudományos realizmus híveinek tulajdonképpen az a feladatuk, hogy az emberiség történelmi fejlődésének megfelelően közös munkával teremtsék meg az irodalom és a képzőművészet folytonosságát.” Aragon ezzel a megjegyzésével („J’abats mon jeu”) a „materializmus és empiriokriticizmus” lenini tükrözési elméletére utalva önmaga realizmusfelfogásáról vallott. Georges Sadoul (akit nálunk inkább filmesztétaként ismerünk, és akivel Aragon együtt volt a harkovi írókonferencián), így írt a Commune 1934-es évfolyamában: „A francia irodalomban A bázeli harangok a legelső alkotások egyike, amelyekre alkalmazható a szocialista realizmus megjelölés. Ebből a szempontból nemcsak Aragon életművében korszak- alkotó ez a regény, de irodalmunk történetében is.” A bázeli harangok kötete most itt van előttem — címoldalán Aragon kedves kézírásával, a második lapon nyomtatásban két sor: „Elsa Trio- let-nek. Ha ő nincs — néma maradok." A filmfelvétel már régen befejeződött, ketten álltunk az üres stúdióban Sediánszky János riporterrel. Kezünkben egy-egy dedikált könyvvel. 23
