Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 5. szám - Szentmihályi Szabó Péter: Levél Elefantinébe (novella)

Tucatnyi emberemmel mérhetetlen erőfeszítések árán, araszról araszra, könyökről könyökre vergődtünk előre, mögöttünk széles hadiét húzódott egészen az imádott, távoli város, az etióp hegyek aljában meghúzódó Elefantine felé. Nehéz volt, de mindannyiunkat, veteránokat örömmel és bizonyos gőggel töltött el, hogy mi aztán kitartottunk a végsőkig, s fogunkat összeszorítva, halálos lassúsággal is, de háromezer ember munkáját végezzük, érezvén az alkotás gyötrelmes örömét, emelőinket óvatosan tekerve, mindent hallatlan pontossággal méricskélve és kiegyensúlyozva.

Azonban egyre erősebbé vált bennem elhivatottságom dicső tudata, hogy én, Sereh, éppen én leszek az, aki Apánk lábai elé borulok, ki szívembe véstem bölcs igéit, talán fölemel, megölel majd, s maga mellé emel, az egyenlőség és igazságosság nevében. Ezért imára borultam Elefantine ősi istene, Chnum előtt, aki minden isteneknek, minden lénynek a lehelletet adta, és szinte Chnum döntött, amikor karom elernyedve, véletlenül elengedtem az emelő húzókötelét, s a kő, csikordulván s megperdülvén, öt utolsó derék emberemre zuhant, akik éppen a kő alatt egyengették a talajt. Leborultam, s addig maradtam ott, amíg az arra menőktől meg nem kérdezhettem azt, mit szívemben már sejtettem: nem Szaisz jeles határában vagyok-e, nem Szaisz oszlopai és tornyai-e azok a hatalmas oszlopok és tornyok.

Az arra menők mind siettek, elemózsiás bugyrokkal, gyerekekkel siettek felém, s arra gondoltam, bizonyára ujjongó körmenet segíti be majd a követ, a szent követ Szaisz főterére, hogy hatalmas, legyőzhetetlen, utolérhetetlen hazánk Atyjának állítson örök emléket... De az emberek nem álltak meg, szemük a csodálkozástól nem is nyílt meg, csak siettek tovább, a nagy kő mellett szétválva, arcukon aggodalommal és félelemmel.

Akkor idegen öltözetű, zömök, bőrpáncélos, sisakos, kerekpajzsú vad lovasok vágtattak felém, de oly sokan, s oly rendezetten, hogy a kő árnyába húzódtam, el ne tapossanak. Vezetőjük tört beszéddel megtudakolta, vezet-e út Elefantinébe, mire én, részint örülve, hogy megérthettem az idegen kívánságát, részint büszkén, hogy munkám jóvoltából az idegenek lovai ilyen széles és pompás új úton érhetik el szülővárosomat, mely addig nem volt egykönnyen megközelíthető, az útra mutattam. Bizonyára követek vagy hatalmas hazánk szövetséges zsoldosai — gondoltam.

A városban azonban megtudtam, hogy gyönyörű, hatalmas hazánkat ellenség veszélyezteti, a rómaiaknak nevezett barbárok; megtudtam azt is, hogy bölcs Atyánk gyors gályán Elefantinébe helyezte főhadiszállását, s az evezősök megfeszített erővel vonják hajóját a csodálatos Elefantine felé, hogy majd onnan mérjenek döntő csapást, s szétzúzzák a betolakodókat.

Abba kell hagynom, mert az írnok tenyere emelgetésével jelzi, mekkora darab ezüstöt kell e levélért adnom. Tudom, hazánk veszélyben van, de a Mű, amelyet bevégeztem, huszonöt éves koromra, igen, a mű maradandó és talán példát ad a békés, boldogabb jövendőnek. Chnum legyen irgalmas mindannyiunkhoz. Fiad : Sereh.

12