Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 5. szám - Szentmihályi Szabó Péter: Levél Elefantinébe (novella)

miatt nem jutott ideje, hogy értesítse rokonait. Miután helyemre visszatértem, Zer ismét sértegetni kezdett, úgyhogy — azt hiszem, ismét helyesen jártam el —jelentettem az egyik katonának Zer viselkedését. Zer még akkor is sértegetett, amikor kezeit hátrakötötték, s táblával a nyakában végigvezették a közben állandóan előrehaladó menetoszlop sorai között. A táblán mindössze annyi volt: ÁRULÓ. Zert többé nem láttam, valószínűleg büntetésből hazavitték Elefantinébe, s nem vehetett részt Apánk nagyszerű munkájában.

Kőfejtő magasodott elénk, s egy csodálatos látvány nyűgözött le mindnyájunkat: egy hatalmas, egy darabban kifejtett kő, vagy még inkább szikla — méltóságos, fekete tömb, három embernél is magasabb.

A katonák parancsnoka ekkor beszélni kezdett, s messze zengő hangján elmondotta, hogy Apánknak nemsokára születésnapja lesz, és Apánkat illő volna Elefantine város fiataljainak meglepni valamivel. Erre legalkalmasabb az lesz, ha ezt a szép követ, mely az Apánk dicsőségére emelendő Emlékművet lesz hívatva hordozni, egy kis darabon, mondhatni jelképesen, egyesült erővel elszállítanánk.

Valamennyien tapsolni kezdtünk, olyan derék tettnek, s egyben oly könnyen megvalósíthatónak tűnt e feladat; hiszen háromezren voltunk akkor ott, a kő körül, azaz, hogy pontos számot mondjunk, kétezer-kilencszáznyolcvanketten. Elképzelheted, apám, tenyerünk milyen mennydörgést támasztott, talán még szülővárosunkban is el hallatszott.

Természetesen nemcsak mi voltunk ott, avatás előtt álló ifjak, hanem kicsinyek is, némelyik ünneplő öltözetben, ijedt arccal szorongatva a kis batyut. Ott, a Kő alatt vezetőt választottunk saját sorainkból, illetve a Parancsnok által javasolt ifjú megválasztását felemelt kezünkkel megszavaztuk. Ez egy Narmer nevű vékonydongájú, szőke fiú volt, a nagy Narmerek unokaöccse, vagyis városunk vezetőinek rokona. Narmer is beszélni kezdett, azonban gyenge hangját elsodorta a szél. Papiruszról olvasott, ami meglepett, hiszen nem vethette le azonnal gondolatait megválasztatása után. Kissé fájt, hogy senkinek eszébe sem jutottam, bár alkalmasnak éreztem magam e hivatal betöltésére. De feltettem erősen magamban, hogy nem hozok szégyent rád, kedves szülőatyám.

Ezután rögtön munkához láttunk, a kiosztott szerszámokkal, vagyis kötelekkel, fagörgőkkel és szánokkal, valamint vasrudakkal. A kísérő katonák nagy megelégedésére a sokezer serény kéz győzött a Kő súlyán, s gyorsan megindult. Az első lejtőnél azonban meglódult, és sajnálatos módon két ott lábatlankodó kicsit eltiport. Akkor oszlottunk szervezett egységekre, azaz munkacsoportokra, amelyek közül egyiknek én lettem irányítója. Másnap a parancsnok javaslatára a tervbevett munkának kétszeresét végeztük el, mély gyászunk kifejezése gyanánt, és ismét a parancsnok javaslatára, a Kő mellett tértünk nyugovóra, hogy időt ne veszítsünk pirkadatkor.

Utunk általában Szent Folyónk mellett vezetett, bizony megküzdöttünk minden görönggyel, emelkedővel, vízmosással, úgyhogy utánunk szinte jól döngölt hadiút maradt, annyira elő kellett készíteni a kő számára a terepet.

Az első három nap után fogyni kezdett ennivalónk, vizünk azonban volt bőven, hiszen, mint említettem, Szent Folyónk mellett törtünk előre, Apánk gyönyörű dalait énekelve.

Sajnos, veszteségeink is növekedtek, csak esti pihenőnél vettük észre, ha valaki elmaradt, s mivel a katonák azzal biztattak, hogy visszatérőben felveszik őket, mindannyian hasznosnak és ajánlatosnak láttuk, hogy megszakítás nélkül végezzük nehéz, de gyümölcsöző munkánkat.

Az egy hét elteltével ősz tanítónk megkérdezte a Parancsnoktól, vajon szüksége van-e még ránk; a Parancsnok igennel válaszolt, s mi a szükségszerűség előtt meg10