Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 4. szám - SZEMLE - Simon Zoárd: Féja Géza: Lázadó alkonyat

„És nem talált a földön menedékre.” József Attila életrajzához, költői pályájának képéhez ez a szintén Fodor András költeményéből vett keserűen summázó mondat is hozzátartozik. Volt ennek a nagy költőnek az életében számos olyan neurózist szülő mozzanat, amelynek az említése máig is szinte neurotikus hatást kelt, annyiféle — többnyire nem is oktalan és jogtalan —érzékenységet sért. Gondolok itt a párttal való kapcsolatának problémáira, Babitscsal való ellenségeskedésére, Illyéstől való elhide- gülésére éppúgy, mint a sikertelen szerelmekre. Fodor András nem kerüli ki ezeket a kérdéseket. Okos megfontoltsággal, józan mérséklettel többnyire nem ülteti a vádlottak padjára azokat, akik nem szerették a költőt elég „szilajon”, de minden rokonszenvünket megőrzi az iránt a sokat szenvedett ember iránt, aki ezt a szilaj szeretetet igényelte.

„Miénk lett egészen” — idézzük ismét Fodor András másfél évtizede írt költeményét. A könyv utolsó fejezete azonban nem egészen ezt tanúsítja. Az 50-es évek dogmatikus irodalompolitikája tisztelgett ugyan József Attila előtt, de teljes meg- és elismerését gátolta is. Ma már megnyílt a lehetőség a teljes örökség birtokba vételére, de feladat van még elég. „A mai és ezutáni generációknak sem lesz könnyű dolguk: a terek, utcák tábláin, tankönyvek lapján klasszikussá hűlt alakot kell elevenné váltaniuk.”

Ehhez kitűnő segítség ez a könyv.

OROSZ LÁSZLÓ

?éja épéza: Jlázadó alkonyat

Féja Géza irodalomtörténészi pályája különös, rendhagyó módon alakult. Az Eötvös-kollégiumbó kilépve nem az egyetemi érvényesülés útját egyengette, nem akart meddő sitzfleisch-tudós lenni, elment nevelőnek, majd Esztergomtáborba tanítani. Közben Szabó Dezső, később Bajcsy-Zsilinszky oldalán hadakozott vitézül; korán eljegyezte magát az „acélhegyű” múzsával. Irodalmunk tájait szabad hajdúként portyázta be. Legfontosabb zsákmánya a régi magyarság és a századvég irodalmának friss szemű felfedezése volt. (Német Lászlónak a Nyugat elődeiről írt úttörő tanulmányától eltekintve korában szinte egyedül fáradozott a modern irodalmunk alapját jelentő századvég feltárásán.) Nagy vállalkozása, az összegző irodalomtörténet elhibázottá vált, plebejus indulatú szemlélete, ragyogó részletmegfigyelései (különösen a műelemzésekben találkozhatunk ilyenekkel) ellenére. Ennek egyik oka, hogy Féja — úgy látszik — sokszor nem tud függetlenülni a korszellem vonzásától, zsurnaliszta felületességétől. Indulata hevében nem gondolja át elméleteit, olykor érthetetlen naivitásba, fantazmagóriákba csúszik el gondolkodása („sztyepp-kultúra” stb.). Németh László pontosan megfigyelte Féja szemléletének ilyen ábrándba bicsakló természetét. S kettejüket összehasonlítva azt látjuk, hogy Németh László mindig magasabb nézőpontból figyelte az irodalom jelenségeit, írásaiban következetes, átgondolt koncepció érvényesül; Féja munkássága rendszertelenebb, szertelenebb, több benne a korhoz kötött, a múlékony, az avuló elem.

Féja Géza újabb tanulmányai a szívügyekről szólnak, Adyról, Krúdyról, Tamásiról, Tersánszkyról, Remenyikről. Innen érthető lírai töltésük. Az írások műfaja, néhány vitázó passzust leszámítva, a méltatás sokszor egyenesen a lelkendező ováció. Csalódást okoz, hogy kevés újat ad hozzá a kialakult irodalomtörténeti felfogáshoz. Gyakori az újságírói hangú kellően meg nem alapozott túlértékelés, a nekrológstílusú eszményítő magasztalás. Kevesebb idealizálással, megszépítő gesztussal meggyőzőbben mutathatta volna be választott hőseit. A „Krúdy, a lángelme” c. tanulmányában látjuk leginkább a tárgyszerű elemzés eredményeit, a nélkülözhetetlen hozzájárulást az író portréjának kiegészítéséhez. Főként a köznemesség és a közéleti dzsentri megkülönböztetésében, s a Krúdy család életútjának a népi felé hajlásának tudatosításában. Igaza van Féjának, hogy Krúdyban nem dzsentri nosztalgia élt, mert a múlt megszépítése, az emlékek fájóan lírizáló színjátszása nem ilyen szerepet játszott írásaiban, hanem az ellenforradalmi jelentől való idegenséget jelentette, éppúgy, ahogy Ady sem volt konzervatív, amikor a világháború vérrel habzó idejében „volt szebb évekről” írt.

A Remenyik-arcképben nagyszerűen látja meg az író „eretnek”, „huszita” szellemiségét, s a délamerikai kaland értelmét; azt a jelképesnek vehető tényt, hogy a polgári vágyálom-Amerika, az Egyesült Államok helyett Latin-Amerika társadalmi dzsungelét választotta emberi-művészi felkészülése terepéül. Remenyik nem előkelő idegenként, világpolgár globetrotter turistaként utazott, hanem azonosult a néppel, a szegénységgel, vállalta sorsukat. A népi írók kezdeményezésével rokon indíttatású „Bűntudat” szemlélete részben Dél-Amerika proletárvilágában gyökerezik. A vallomásos Tamásiportrét lírai hevülete ellenére kissé halványabbnak érezzük. A Bányai Kornélról írottakban jól megfigyelhető a távolságtartás, az objektivitás hiányának hatása. Többet lát, magyaráz bele lírájába, mint amennyit tartalmaz. Bányai túl sokat bízott a szavak spontán, gáttalan ömlésének erejére, elemi lendületére, s gondolati fegyelem nélkül nagyon általánossá, helyenként fellengzőssé váltak versei. A költői absztrakció nem tapad a matéria, a konkrétum eleven testéhez. Kozmikus víziói olykor retorikusak, csináltak, mindensége alól hiányzik a föld.

93