Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 4. szám - HAZAI TÜKÖR - Lázár István: Árvíz után
LÁZÁR ISTVÁN lAwiz után Most már nem a kíméletlenül ránktört természeti katasztrófáról akarok szólni. Nem a pusztításról és a helytállásról, s nem is a szolidaritás köteles és kötelességen túli teljesítményeiről. Elmúltak az álmatlan napok, és a hónapokon át folyt tervszerű helyreállítás nagyja is kész. S ezzel talán eljött annak az ideje is, hogy elgondolkodjunk, és teljes leltárt próbáljunk készíteni: mi mindent vitt el ez az árvíz. Ismétlem: most már nem az anyagi veszteségekre gondolok. Nem az elmosott házak ezreire, középületek százaira, utakra és vasutakra, a termés és az állatállomány pusztulására és a többire; mindarra, ami — igaz, csak óriási anyagi áldozatok és energia árán — közös erővel mind pótolható, a réginél olykor különbbel is. Hanem? Sokan a szó legszorosabb értelmében minden nélkül maradtak, amikor elűzte őket otthonukból a víz. Egy szatyorral vagy teljesen üres kézzel kellett a puszta életüket menteni. S amikor hetek múltán visszatérhettek — olykor, még a józan tilalmakat is megszegve, visszaszöktek — lakóhelyükre, esetleg egy fületlen bögrét sem tudtak kibányászni a romok, az iszap alól. Mit jelent ez? Az anyagi javakon kívül is van még, ami újra megszerezhető. A személyi igazolványt, az iskolai bizonyítványt és más efféléket csak ki kell váltani. De a Biblia, benne minden családi esemény dátumával harmad-negyedíziglen, a fényképek — és lehet, hogy a fronton elesett apáról nem is volt más emlék, csak az a kép —, a levelezés — a kötegben az Amerikába szakadt testvér utolsó híradása, akinek negyven éve veszett nyoma, de e levél által valahogy mégiscsak létezett. .. Nem, ez a veszteség felsorolhatatlan, és annak, akit hasonló nem ért, elképzelhetetlen is. Az élet olyan gyökereit érinti, melyek nélkül persze a legtöbb ember tovább tud élni, könnyebben, mint lakás, esetleg étel nélkül; mégis, ez a kár sem kevésbé súlyos, mint az anyagi, legalábbis az egyén számára. Ám ha elérkeztünk ide, a legszemélyesebb lelki tulajdont, az emlékeket ért veszteségekhez, amiről többet aligha lehet mondani, hiszen véglegesen pótolhatatlanok, egy lépéssel még lépjünk tovább. Még fönn, a Számos-szögben is terjedőben volt a víz, az ország még alig ocsúdott az orvul ránk zúdult veszély nagyságára, csak az első elöntött falvak tragédiájának híre terjedt el robbanásszerűen, amikor már jelentkeztek, nemcsak szóval, hanem indulásra kész autóbuszokkal, akik gyerekek százainak kínáltak ideiglenes otthont a tavasszal még úgyis kihasználatlan gyermeküdülőkben. Távoli megyék lakói, Szabolcsban ismeretlen nevű vállalatok ajánlották ezt a segítséget. Mit tudunk most erről? Azt, hogy ez a lehetőség, az országos együttérzésnek, összefogásnak ez a gyors ajándéka azután valóban menedéket, a bajtól távoli megnyugvást nyújtott sok-sok árvíz sújtotta gyermeknek. S miközben a legnagyobb segítséget ezzel valójában az érintett szülők kapták, maguk a gyerekek egyben — a tragikus után — most egészen más, de nem kevésbé életre szóló hatású élményeket szereztek: hiszen sokan közülük először jutottak el a lakóhelyüktől távolabbra, először láttak hegyet, látták a Balatont vagy Budapestet. Nem került viszont nyilvánosságra akkor — az idő sem volt alkalmas regisztrálására és kommentálására —, hogy volt olyan község, ahol szinte lázadás tört ki az árvízi menekültek között, mert nem akarták gyermekeiket elengedni maguktól. S tiltakozásukat kellően nem magyarázza a tragédia okozta megrázkódtatás, sem az ösztönös vágy, hogy a bajban a család egymás közelségéből merítsen erőt. Mi hát a magyarázat? Bármilyen hihetetlennek tűnik, a tömeghisztéria szokott motívumaival súlyosbított félelem gyökerei között az a már elfeledettnek hitt rémkép is felbukkant, hangot kapott és szította az ellenállást, hogy, úgymond, az állam nem adja majd vissza az elvitt gyerekeket... Ez a természetesen extrém, végletes, de figyelmen kívül mégsem hagyható, és az anakronisztikus gondolkodás, viselkedés sok más esetével kiegészíthető példa arra figyelmeztet, hogy az a múlt, azok az emlékek, amit viszont a menekülők mégiscsak kimentettek, magukkal hoztak — sejtjeikbe ivódott ugyanis — régi életükből, ugyanúgy sűrű, hordalékos és iszapos, mint a rájuk tört víz volt. Az élet, a pusztulás és az újjászületés dialektikája nyilvánul meg abban, hogy a Szamos-szög vidékén az árvíz visszavetette, de egyben meg is gyorsította a fejlődést. Hiszen, hogy csak egyetlen példát mondjak, többezer silány, roskadt vályogház helyett nem épülne most egyetlen év vagy pár hónap alatt korszerűbb, egészségesebb lakás, ha a váratlan tragédia erre nem kényszerít. De milyen sebeket kapott az, ami az emberi gondolkodásban elavult és korhadt? A tudat is megújul-e valamennyire ott, ahol új tervek szerint, új életmódra biztatva épülnek a romok helyén a házak? E kérdésre könnyű ráfelelni, hogy akkora megrázkódtatások és átalakulások után, amiken a Számos- szögnek 1970-ben át kellett esnie, a régi élet és gondolkodás töretlen folytatása, továbbkonzerváló53
