Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 4. szám - Dénes Zsófia: Egy kis séta a váradi hársfasoron
Kedves Zsukám! Közlöm veled, hogy szóbeli megállapodásunkhoz híven készülő Az ismeretlen Léda című könyvem szerzői jogaiból eredő szerzői jövedelmem egy negyed részét azaz hoszonöt százalékát kollaborációnk fejében neked adom ... ( A külföldi kiadásokról tett további ájánlatot) Baráti szeretettel híved özv. Fehér Oezsőné Nagyvárad, Pável u. 4. Ezt a levelet ügyvédem őrizte meg, aki irodája felszámolása után, 1957-ben adta vissza nekem, mert Fehérné és köztem soha nem jött létre kétoldalú, jogérvényes megállapodás. A továbbiakban ezt írtam Gézának: . Egyetlen jobb vállalat nem állt velünk szóba (1943-ban) Fehérné könyvét illetően. »Destruktiv« forrás, a fasizmus égig nőtt . . . Fehérné kétségbeesett, neki pénz kellett mindenáron ... 44 elején . . . elment a dzsungelutcákba.Ott azt mondták (én nem házaltam), a könyv túl »irodalmi«, azaz »túl szeriőz«, a »ballasztot« ki kell dobni (a kultúrát). Janka (Fehérné) felszólított, írjam át «asszonykönyvre«, akkor el tudja adni. Nem én, mondtam keményen. És ha ő az én gyűjtésemmel ezt megpróbálja, letiltatom. Ekkor mindenáron ki akartak dobni (ő és leánya) a társszerzőségből, hogy szabad kezük legyen ponyvaárura. Nem hagytam magam . . . Fait accompli elé állítottak, ők megállapodtak, az Új Hang cég és Fehér Dezsőné »Ady Endre három asszonya« c. könyv kiadására.” Ezek után a cégtulajdonos meg akarta kapni társszerzői kéziratpéldányomat. Egyedül ez volt a fontos, hogy én (1500 pengőért) minden szerzői jogomról írásban mondjak le, és majd másnap megkapom a pénzt. „Nem írtam alá semmit, és kéziratpéldányomat nem adtam át. Ez volt a csúf kijátszási kísérlet, utolsó akkordja.” Fehérné fényképeit és a tőle átvett levelek eredetijét pedig Pesten visszaadtam neki. ,,Hársak”-kötetemben saját fényképgyűjtésemet adtam közre. A váradi könyv ügyében egy illetéktelen „közbeszólás” is történt, amiről Tabéry már említést tett, de ez csak jóval később. 1956. február 24-én Páll József újságíró, az Esti Kurir egykori rendőrségi riportere levelet írt Tabéryhoz, amely szintén megjelent a Tabéry-kötet jegyzetei között. (A jegyzeteket a bukaresti kiadó szerkesztette.) Ebben a levélben színvalótlanságok állanak, melyeket Tabéryval váltott leveleink világosan cáfolnak. Hogy csak egy példát említsek, a levélben Fehérné maga írta Ady—Léda könyve gépírt kéziratáról beszél, amelyet ő olvasott és dícsér, azonos azzal a géppel írt kézirattal, amely ellen kikel —az enyémmel. Igaz, hogy Fehérné a későbbiek során sokszor változtatta a címet, de magam is a végén kénytelen voltam erre, mert Hegedűs Nándor két, engem előző könyve, illetve azok címe ezt szükségessé tette. Ebben az ellenem fordult levélben még arról az ostoba legendáról is szó esik, hogy én „sírontúli féltékenységet” tanúsítok Léda személye iránt. Nem igaz! Léda nagymúzsa voltát mindig elismertem, Adélt, az asszonyt,szenvedéseiért mindig mélyen sajnáltam. Amit róla meg kellett írnom, az a valóság volt, amelyet dokumentumok, levelek és ellenőrzött tanúsítások támasztanak alá. Első találkozásom vele 1915-ben történt, és ismeretségünk csak néhány hónapig tartott. Én Diósinéban már csak ez „elbocsátott Lédát” ismertem meg, és saját élményemet róla csak első memoárkötetemben írtam meg. Semmiféle féltékenységi okom nem lehetett, hiszen Adyval is jóval a Léda-szakítás után, 1913-ban találkoztam először. Én Adyval kapcsolatban magamat sohasem tekintettem másnak, mint a költő egyik hűséges barátjának, akit ő kitüntetett őszinteségével és bizalmával. Még akkor is, ha ismerkedésünk szerelemmel indult (és kilenc vers között egy olyan nagy verset is kaptam tőle — karácsonyra —, mint az Élet helyett órák). 6. Ady sírján az elmúlt évtizedek alatt a dudvák olyan magasra nőttek, hogy az ő alakját már-már eltakarták. Ezért is akarta Bölöni tűzön-vízen át — és épp Váradról hazatérése után! —, hogy az én könyvem az igazi Adyért jelenjen meg. Ezért vállaltam el magam is a könyvet ezek után mint saját váradi könyvemet, és ennek a nem köny- nyű írói feladatnak minden következményét bátorsággal viseltem, mert Ady igazáért érdemes volt. És az idő egyre inkább engem igazol. De ezt meg kellett érnem — 86 éves koromban. Bölöni könyvemet a megjelenés után sem szóban, sem írásban soha sehol nem bírálta, és az irodalmi hetilapban, amelyet ő szerkesztett, nem adott helyet bírálatnak, ha akkor nem is állt ki mellém. De ha igazságosnak látta volna: a támadók élére állhatott volna. Nem tette. Tudom, hogy mélyen egyetértett velem. Még Földessy is vele hasonlóan egyetértett a lényegre nézve. Tőle van levelem erről. Azt is majd közreadom. Többet akkor se Bölönitől, se Földessytől nem várhattam — és nem is vártam. 38
