Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 4. szám - Antun Soljan: A kődobáló (vers)

így aztán én, az összesnél jobb dobó, csak hajlongálok, kavicsot ragadok, a part kövei közül bármelyiket, s a legfinomabb lendülettel, erőm pazarolva, látványosan dobom valamerre,

valamerre az őszi égbe dobom, a fakó őszi ég vászna felé, átlyukasztom s a résen át angyalok utcai dalt dudorásznak le rám.

Bármelyik kavicsot. Hajítsd. S ne gondolj vele, hogy a markodat elhagyó kavics már szeszélyeit követi. Hogy az erő többé nem a tied:

hogy a kaviccsal magad is távozol innen.

Karod, vállad, hátad, s végül jóllehet nem is vagy már a parton,

ahol egy hajlott ember lanyha kézzel révedezve kavicsot vesz föl olykor, sima és fekete, tojásdad kavicsot, tenyerén méri le, hosszan nézegeti, majd reszketve, figyelmesen bedobja a folyóba, aztán egy kissé hátrahőköl, a part hosszán jobbra-balra kémlel, hátha látta őt valaki, noha semmi sem változott meg, noha már rég senki sincs ott.

Mert én a kaviccsal régen elröpültem, s a többi már alighanem csupán

egy módja a természetszerű öregedésnek.