Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 4. szám - Nino Nikolov: Versek

NINO NIKOLOV

AUGUSZTUS

Duzzaszt a nyárvég felhőt és bogyót, duzzasztja öklöm, szemem bogarát: növendék lány,

ki egykor csúnya volt,

görcsös múltú,

növekvő holdvilág.

Duzzad a nyárvég.

Bölcs és elgyötört.

És tágra nyíló, hiszen letarolt. Embertörzsű topolyafák a föld két oldalán, a sorsuk egybefolyt.

Járom az eleven-zöld folyosót.

Szertelen vagyok.

Megint fiatal.

Lebegnek bennem letisztult folyók, zuhognak, mint a gyümölcs, mint a dal.

Itt vagyok még, a füvek, a faág, a délutáni izzó nyárutó parázslik bennem, és velőmbe vág az, hogy a föld elhagyható.

VACSORA

GYERTYAFÉNYNÉL

(Eilának)

Két csillogó esőcsepp: a szeme.

A gyertyaláng visszfénye riadtan elkékül benne, alkony az Északi-tengeren.

Gyámoltalan.

Mint aki valamit rejtegetne, de csak sodorja-hívja egyre a képmutatás gyötrő férfitánca.

(„Szerezz” a dél parancsa, ott születtem. Ott a sziklát is szétkaparják.

Most odaadnám mindenem.)

S a vörös-sárga lángot, amelyben vágy homálylik, makacs képzeletemben kékre lobogja a másik.

És imbolyog a láng, tapogat a sötétben,

játszik a fény s az árny, a hallgatás föléled,

és látom már, igen, hogy küszködik velem, hogy erőlködik, visszafutna, ideszállna, hogy vergődik, mint akit üldöznek,

zihálva

szökik, aztán lehull, mint a megsebzett őz.

Szemembe hull. És ideát egyszerre megleli magát szép nyugalomban,

egyetlen várakozásban.

SIETEK

Hogyha kikötök valahol, ahol még sose jártam, mindig úgy érzem, tudták, hogy eljövök.

Ez a fenyő,

ez a tavak közt magányos, felhőket verdeső,

hétrét görnyed a váratlan csodától. Végigborzol a szél.

A feneketlen éjszakából kiszól a csillag. Hallom a hangot, ráismerek, s tudom: máskor is szól.

És sietek. Mindenhez, ami vár.

Mint égitest az elfelejtett perchez.

NE HAGYD MAGAD

Van, aki

szemünk előtt elrozsdásodik, mint a horgony, ha óceánok mélyéből kirántod, s most kocsmadísz;

Egykor

viharok jelképe volt, ma csak szánalmat ébreszt.

Ne hagyd magad.

Gergely Ágnes fordításai

18