Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 4. szám - Augusztin Buzura: Figyelem sötétedik . .. (novella)

am azt, amit kell. De racionálisan nézve nem törődhetek a fenyegetésekkel, nem félhetek, amikor csak egy esélyem van, az, hogy feltámadjak, hiszen még egyszer meghalnom lehetetlenség. Azzal tartom felszínen az élet illúzióját, hogy határtalan infantilis dühvei vallatom magam, azokban a pillanatokban pedig, amikor ideges vagyok, jobbra-balra dobálózom a kérdőjelekkel, kétségbeesetten próbálkozom megkapaszkodni valamiben, ilyenkor tudatalattimban valóságos fájdalmas eufória keletkezik, egyrészt örvendek, hogy még képes vagyok kérdezni, hogy van még egy adag gyerekesség bennem, tehát élek, másrészt pedig borzasztó szomorúság kerít hatalmába, határtalan bánat, mert minden kérdésre, mely éppen akkor érdekelne, tudom a választ, s ezektől függ végzetesen az összes többi.

Kétségtelen, hogy ezen az utálatos szombati napon is hasonló hangulatban voltam, másképp nem tudom, hogy ébreszthetett volna fel, ráadásul, hogy még a komikus kell is foglalkoztatott, s még néhány közömbösen, már-már rutinosan kiejtett szó, melyet a bagózástól rekedt, fáradt hangú férfi hallatott. Vagy túlságosan éber voltam, vagy túl fáradt, nem tudom pontosan, de már kora reggel óta úgy láttam a világot, mintha kilendült volna a kerékvágásból. Estefelé, miután mindenfélét hazudva magamnak arra a következtetésre jutottam, hogy nem az én dolgom helyreigazítani, hazafelé indultam, ahol egyéb dolgom nem lévén, pár perc múlva fásultan nyúltam el az ágyon, de nemsokára elégedetten tapasztaltam — s ez furcsa volt —, hogy a világ kikapcsolódik az életemből, érezhetően távolodik el az esővel meg mindennel együtt, de főleg minden kérdésével, miközben én, gondolatoktól mentesen, nyugodtan, biztosan, megbékélten süllyedek valami izgatott, látványos fény és árnyék kereszttüzébe, mely sehogyan sem akart kialakulni valamivé; vonzott ez a játék, úgy éreztem, hogy lusta, diszkrét lifttel ereszkedem alá valahova, nem tudom, hova, de nem is érdekelt; elragadtatott az a tudat, hogy nyugtalanság és megbánás nélkül szakadok el még saját súlyomtól is, míg hanyagságból vagy véletlenül egy ismeretlen billentyűhöz nem értem, ami aztán hirtelen kizökkentett; azonnal megtorpantam alámerülésemben, s hirtelen, erős csapásként, megtört a csend is, a színek szürkévé olvadtak össze, és hihetetlenül tisztán hallottam azt a hangot, a mondatokat, melyeknek értelmére nem sikerült összpontosítanom.

Először, abban a pillanatban, amikor elhatároztam, hogy újra álomba merülök, nem gondoltam arra, hogy ki lehet, kinek szólt, s arra sem, hogy folytatódhat a beszéd, csak elcsodálkoztam, hogy a szavakra felfigyeltem, s hogy szokatlanul érthetően ejtették ki őket.

Az ablak alatt van a keskeny felázott utca, keskeny járdáival, melyeket két oldalról magas öntöttvas vagy masszív, piros falszerű kerítések határolnak, s ezek apró, hatalmas, sűrű fák közé zsúfolt villákat takarnak, ahol az az érzése az embernek, hogy sohasem szűnik meg teljesen az éjszaka. Este 7 óra körül az utca, melyet addig a kutyák, macskák s a pihenni vagy pletykálni elvonult utcaseprők uralnak, csodálatosan élénk lesz, a kapuk kitárulnak, az emberek a központ felé özönlenek, ahol az üzletek és a vendéglők vannak; 9 órakor aztán újra teljes csend honol; a kapuk diszkrétebben nyikorognak, különböző helyekről kacagás, visongás hallatszik, nem tudnám megmondani: miért, de azért ez valahogy nem jellemző, nem talál ennek a negyednek az áljózanságával, melyet valaha féllegális, apró nyilvánosházak népesítettek be. Talán valaki az ital hatása alatt éppen az én ablakomnál találta fontosnak befejezni műsorát, vagy, s ez még valószínűbb, Mátéi, a nyugalmazott tanár a szomszéd szobából, akitől csak egy évszázados, szúette, repedezett ajtó választ el, talán ő kezdte el gyakori monológusainak egyikét. Az sem kizárt, hogy csak úgy rémlett nekem, s hogy azokat az egyébként nagyon ismerős hangokat rövid félálmomban hallottam, elég gyakori eset, hogy álmomban beszélek, mert — furcsa — odajutottam, hogy néha hipnotikus állapot áldozatának képzelem magam; szinte pontosan tudom, mit fog mondani a tanár, ami azt jelenti, hogy álmomban megtanultam megmagyarázhatatlan monológusait; amikor nagyon kimerült vagyok, az az érzésem, hogy a tanár utánoz engem, hogy valami csoda folytán az én szenilis prototípusom beszél, s ilyenkor örvendek annak a rögeszmémnek, hogy ha nem infarktussal végzem, akkor egy dühöngő őrültnek fog megesni rajtam a szíve. Félbeszakítottam beteges képzelgésemet, és kinyitottam a szemem; valahol tudat alatt viszont az volt az érzésem, hogy ebben az esetben valóban van valaki a szobában, nyugtalanul néztem körül, pedig tudtam, hogy kizárt dolog. A nagy, fekete, középkori várhoz illő zárat, mely még abból az időből maradt, amikor ebben az épületben szerény kis nyilvánosház volt, nagyon figyelmesen zártam be, mert tudván, hogy semmire sem vagyok képes, aludni készültem, a kulcs nehézkes mozgása a zárban, az alkatrészek nyikorgása pedig biztonságérzetet kelt bennem, s egyben elalvás előtti szertartásomhoz tartozik. Az ajtó után a szoba sarkait kutatom végig, s tekintetem az óriási, kék dokkból készült, légypiszkos és olajfüstös függönyön akad meg, mely még a légitámadások idejéből maradt itt, s az épületben folyó békés, hasznos tevékenységet volt hívatott óvni a külső zavaroktól. Mindenki, aki látta ezt a függöny t, kötelességének érezte gúnyt űzni belőle, de lehetséges, hogy éppen ezért nem cserélem ki, soha eszembe sem jutott kicserélni, mint ahogy nem jutna soha eszembe a parkettet felszedni, hogy megnézzem, vajon a szerelők, akik ezt a helyet felszentelték, nem rejtették-e ide tisztességtelen keresetük egy részét. Főleg azért, mert ahogy ezt egy hölgytől tudom — nosztalgiáját kielégítendő megkért, hogy engedjem be néhány pillanatra a szobába —, az intézmény tisztviselői a helyi hírességek feleségei közül valók voltak; megunták a jómódot, s az, hogy férjeik üzleteléssel lopják az időt, idegesítette őket, ezért kerestek maguknak egy kellemes munkahelyet, mely rentábilis, s ugyanakkor hasznos a tár11