Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 3. szám - HORIZONT - E. Fehér Pál: A magyar irodalom pozsonyi „nagykövete”
(Hadd egészítsem ki mindjárt e megállapítást a félreértések elkerülése végett: ezt az öröklött nyelvismeretet Stítnicky rendszeresen ápolta, ellenőrizte, a magyar irodalom legjobbjainak alkotó megismerésével csiszolta. Nem felejtette a nyelvet, hanem hó- napról-hónapra, évről-évre gyarapította tudását, tudásának biztonságát.) 19 esztendős korában jelent meg első verseskönyve, s ugyanekkor már magyar költőket, a Nyugat költőit fordítja a Szalatnai Rezső szerkesztette szélesívű és bátor antológia számára. Részt vett 1944-ben, az antifasiszta Szlovák Nemzeti Felkelésben, mint a besztercebányai rádió egyik bemondója. Neve ekkor már ismert volt, hiszen a londoni antifasiszta emigráns közlönyök is közzétették egy-két politikus versét. Háború után kiadott, 1946-os kötete, a Vörös kendő egyszerre tükrözte a harc romantikáját és a fiatal költő változott ars poeticáját. Idézek egy verset ebből a kötetből, Tóth Judit tolmácsolásában: Negyvenkét pipacs virít, mind pirosak, S olyanok lesznek, mint a farkasok, negyvenkét szépszál partizánlegény, és lesznek, mint a márványon a seb, nehéz álmukat egymagám őrzöm. és lesznek, mint az acél, mint a méreg. Mint fényességes fáklyák, úgy lobognak, szurokfáklyák egy ünnep reggelén, hogy fényesség virradjon föl a földön. Majd, ha a bosszú-máglyák fellobognak az új királyok tűzgyújtó kezén, és szabaddá lesz mindenki a földön. A hegy mögött a nap ha felragyog, Negyvenkét pipacs virít, mind pirosak, áradnak akkor, mint a tengerek, negyvenkét szépszál partizánlegény, mint tengere az öklöknek, a vérnek. nehéz álmukat egymagámban őrzöm. (Őrségben) Stítnickyt a harc és a harc romantikája hódította meg. Lázas és színes képekben vallott a társadalom átalakulásának történelmi mozzanatairól. Sokszor olyannyira a történelem vonzásában élve, hogy elfeledkezett magáról az emberről. A magyar költészettörténetéből ugyancsak jól ismerjük ezt a korszakot, és a korszakra következő egyéni válságot, amely nem kérdőjelezheti meg az igaz emberi indulatokat, a társadalmi szolgálatvállalás nemes akaratát. Az sem mellékes, hogy Stítnickynek jelentős költői erővel sikerült megjeleníteni ezeknek az éveknek a lendületét, indulós érzelmeit. Mindez jelentős társadalmi tevékenységgel, nem reprezentációval, hanem éjjeleket is igénybe vevő munkával szövődött össze. Volt a csehszlovák rádió budapesti tudósítója, később Prágában a kulturális minisztérium munkatársa. Egy ideig a Szlovák írók Szövetsége főtitkára. A hatvanas évek elején a szlovák irodalmi hetilap, a Kultúrny zivot főszerkesztője, később az írószövetség könyvkiadó vállalatának, a Slovensky Spisovat’el-nak az igazgatója. Egy ideig pedig a szlovák filmgyártás vezetője. Az állandó elfoglaltság, a funkció megvigasztalhatta volna. Stítnicky azonban új utakat keresett költőként. Nem tagadta meg előző verseit.de érezte — éreznie kellett — az idő, a kor bonyolultabb lett, ellentmondásai sokkal erősebbek, mint a harc hevében hitte volna. „Indulj el számadásra, itt a nap. | A tarlón viharok száguldanak, | hajtsd arcodat le, közelebb a földhöz” — írta a Kenyér és rózsák című kötetének nyitó versében 1959-ben. Ez a program nem eredmény nélküli. Stítnicky közelebb került az emberhez, s noha eredeti versei egyre gyérebben csörgedeznek — ezekben mély emberi érzés nyilvánul meg. Önmagát akarja megismerni: a társadalom számára így kíván hasznossá lenni. Ezeknek a soroknak nem az a célja, hogy Stítnicky költői természetét teljességében világítsák meg. Ha erről kellene értekeznem, nyilván azoknak a változásoknak a jellemzése sem hiányozhatna, amelyek az utóbbi másfél évtized szlovák költészetéből 6 Forrós 81
