Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 3. szám - NÉP, TÁJ, HAGYOMÁNY - Kőhegyi Mihály: Móra Ferenc levelei Zempléni Árpádhoz
Móra Ferenc levelei Zempléni Árpádhoz Móra első versei még kiskunfélegyházi diákkorában jelentek meg, s egyetemi évei alatt, de még jóval későbben is, csak álnéven engedte kinyomatni őket. Árgus Benedek, Árokházy Lőrinc, Bartos Imre, Bodor Iván, Csabai László, Cserényi Pál, Csipke, Dalos Rigó, Ferkó bácsi, Mák Máté, Tanyai Tamás, Vőneki Vince mind az ő nevét takarja. Még a Szegedi Naplónál töltött első esztendőkben is poétának vallja magát, akinek bár kenyérkereső foglalkozása az újságírás, szívügye-álma-hivatása mégis a költészet. 1904-ben verssel készül a Dugonics Társaság székfoglalójára. Érdekes viszont, hogy kötettel sohasem jelentkezett, s így igen nagy bajban volt, amikor Szávay Gyula és mások ajánlatára a Petőfi Társaság tagjai sorába kívánta választani 1915 legvégén. A kötet nélküliség igen ritka és nem túlságosan illő dolog volt az adott esetben, ezért Móra sebtében összeállított egy kötetre való verset, megszámozta azokat gondolomformán, és egy ívrevalót kiszedetett, majd elküldte néhány jóemberének támogatást kérve a szavazásnál. Kéretlen, váratlan jött ajánlása, de kudarcot vallani nem szeretett volna. Ezért keresi fel Zempléni Árpádot is levelével: „Nehogy félre méltóztassék érteni, Nagyságos Uram, nem a jóindulata megnyeréséért Írom ezeket meg, csak szeretném megnyugtatni valahogy magamat, hogy nem vagyok merőben tolakodó, mikor ezt a levelet megírom. Nincs jussom azzal bíztatni magamat, hogy Nagyságos Uramnak se egészen ismeretlen a nevem: a mai magyar irodalom orcheszterében könnyen elvész az olyan cirokhegedű szava, a milyenen én majd húsz éve játszogatok, talán nagyon is együgyű melódiákat. Van egy-két régi kötetem s az Új Időkben, Vasárnapi Újságban megjelent verseimből egy kötet most van sajtó alatt; szabad legyen egy próbaívet ide tennem belőle: ez szóljon értem jó szót, ha tud s ha Nagyságos Uram elhatározása szabad még. E levélért pedig bocsánatot kér Nagyságos Uram régi nagyrabecsülője: Móra Ferenc” Tulajdonképpen levéltöredék ez az első ránk maradt levél, ám a címzett neve bizonyosnak látszik, mert az Országos Széchényi Könyvtár kézirattári céduláján is így tartják nyilván, alighanem a leveleket felajánló vagy eladó személy bemondása alapján. Itt jegyezzük meg, hogy a leveleket betűhíven, az egykori helyesírásnak megfelelően közöljük. A következő levél Tömörkény István halálakor íródott. Zempléni részvétét fejezte ki, Móra ezt köszönte meg jó két hónap múlva: Szeged, 917. május 28, Kedves Bátyám, egy hónapja múlt szegény gazdám halálának s csak ma, pünkösd másnapján jutok hozzá, hogy a koporsójára virágul küldött kedves sorait megköszönjem. Kicsit röstelkedem is, bár tiszta a lelkiismeretem. Annyi gond, baj szakadt rám ezzel a váratlan napáldozattal, hogy enélkül is gályarabéhoz hasonló életem még hajszoltabb lett. Tömörkény családja gondjait is magamra vettem, szív szerint való kötelességből, hiszen szegény halottjukhoz én voltam legközelebb, tizenhárom éven át reggeltől estig egymás mellett folyt az életünk vize,az övé az erő nyugalmában, az enyém lelkemnek mindig idegen malmokat hajtó, nagyon kiméricskélt és megrendszabályozott, sok kavicsot hömpölygető mederben. Annyira menteni akartam szegény asszonyt minden munkától, a mi most fájdalmát nem enyhítené, csak zavarta volna, hogy még a részvétlevelekre való válaszokat is elvégeztem helyette. Nyugdíjügyét, kiadókkal való szerződéseket, mindent simán elintéztünk, — hála istennek, őt nem fogja érni a magyar írók özvegyének szokott sorsa, nem kell koldulnia senkitől, anyagi gond nélkül élhet a múlt emlékeinek és két gyerekének. A hivatalos város páratlanul megértő és nobilis volt, — ha ez az ország úgy megbecsülné az íróit, legalább a halálukban, mint Szeged, öröm volna benne élni. Sok gondot adott az a sok változás is, a mit Tömörkény halála hivatalban, Dugonics-Társaságnál, lapnál okozott s ez mind az én gondom volt: megfelelő emberek keresése, személyi súrlódások el- egyengetése stb. Mind nem nekem való szerep, a ki született passzivitás vagyok s a kit az élet szüntelen aktivitásra kényszerít, — hála istennek, mégis minden kibogozódott és rendbe jött. Most aztán, a két ünnepben, mikor a nappalaim szabadok a hivataltól, az éjszakáim az újságcsinálás- tól, hozzájutottam ahhoz, hogy az itthon való, engem nagyon ritkán látó íróasztalom „privát” fiókjából is előszedjem a kötelességeket. A legkedvesebbek közül való volt Bátyám Uram levelének megköszö- nése, a mi annál jobban esett mindnyájunknak, idelent való irodalom-függelékeknek, mert a föntvalók közül kevesen érezték meg, hogy a mi mostani gyászunk nem a szokásos vidéki irodalmi gyászok közül való. Most aztán, ha már ilyen hosszú levél formájában élek vissza a kedvességével és szeretetre méltóságával, alásan kérem, méltóztassék megengedni egy kérdést a Dugonics-Társaság főtitkárának is: ha őszre, mikor a Társaság rendes élete megindul, arra kérnénk, hogy tiszteljen meg bennünket egy felolvasó ülés vendége gyanánt, számíthatnánlc-e igenlő válaszra? Szeretném valahogy élénkebbé tenni 78
