Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 3. szám - NÉP, TÁJ, HAGYOMÁNY - Ruffy Péter: Vos szegekkel veretül

Virágnak virága gyönyörű-keserű szövegét, a Keserűen kinzatul, Vos szegekkel veretül sorait.

Líránkkal építjük föl a második templomot, de líránk első megmaradt emléke, az Ómagyar Mária-siralom, keletkezésének idejétől (1280—1310) kezdve hatszáz évig lappang, vándorol, senki sem tudja, van-e, hol van, kié, ki őrzi. Senki sem sejti-tudja, hogy hont féltő, népet féltő, majd mindig keserű, gyötrelmes gondolati talajon virágba szökkenő líránk első sora így kezdődik mai olvasat szerint: Nem tudtam, mi a siralom, s (most) siralommal sóhajtozom ... Jacques Rosenthal müncheni antikvárius 1910-ben Toscanában böngész könyvek közt, megvásárol egy latin nyelvű kódexet, hazaviszi, félreteszi, az első világháború utáni időkig őrzi, amikor is megveszi azt — jóvátételként! — az a német bizottság, amelynek a békeszerződés szerint kártalanítania kell a szövetségesek elpusztult javait, elpusztított könyvtárait. Mielőtt átadnák a kódexet a belgiumi Louvain elpusztított egyetemi könyvtárának, 1922-ben félig kitörlött, csak nagyítóval olvasható magyar szöveget fedeznek föl benne, 37 soros régi siralmunkat.

Mire fölfedeztetik első versünk, e nyelv diasporája már csaknem teljes. És sajátos diaspóránkról szólni kell, és soha sem szépítően, mert a szépítés, másítás fagyhalállal ér föl. Illyés fogalmazta meg, legnagyobb —jelképes — nyelvi törvényünket a Magyarok című kötetekben: .. nehéz hazudni e nyelven. Ilyenkor megfagy.“

Hogy meg ne fagyjunk, s anyanyelvűnk fészekmelegét őrizzük, föl keli vetni, felelve rá, a megválaszolatlanul hagyott „csodát”, a megmaradást, a százezerből négymillió beszélőig, a lezuhant egy millióból tizenötmillió magyar ajkúig ívelő — a diaspora ellenére is ívelő — „csodát”. Azt, hogy itt szinte menekülés, állandó veszélyeztetettség közben, szinte, ahogyan Illyés írja, behúzott vállú parasztok között; nádkúpban remegő lányok közt; szíjra fűzött gyerekek közt, rejtekezésben, félelemben, mellőzésben, üldözésben, féltésben és hűségben fejlődött ki e nyelv hajszálgyökereinek a kőharapó ereje.

E kőharapó erőt — hazánk Állami Díjjal jutalmazta Bárczi Géza A magyar nyelv életrajza című művét, amely e fennmaradást fejti ki — a legnagyobb élő magyar nyelvtudós e nyelv egyedülálló életerejével magyarázza. Milyen életerő az, amely Vörösmarty lírájába, Arany édes verses epikájába, Ady mennydörgéseibe, József Attila lázas vádjaiba, az önemésztő Juhász Gyula soraiba, Radnóti honszerelmébe, Illyés fenségébe. Juhász Ferenc nyelvteremtő szerelmébe költözött? Bárczi az alkalmazkodást, s nyelvünk páratlan gazdagságát, szóteremtő képességét, változásokra való okos hajlamát emlegeti, de nyelvünk hűségét is: ősszavaink ma is olyan többségben vannak nyelvünkben, az idegen hatástól független keletkezésű szavainkkal együtt, hegy Vörösmartynál 92,8, Petőfinél 90,7, Adynál 90 százalék ez az arány. Bárczi megfordítja a tételt s a választ: azt, hogy nem hulltunk szét, nem szóródtunk el, nem olvadtunk föl más népek közt, magyar nyelvünk őrző erejének köszönhetjük, nyelvünk erejét pedig az anyanyelv hajlékonyságának, fejlődőképességének, rugalmasságának, szóteremtő képességének, finom árnyaltságának, nyelvünk értékeinek, amelyek közt az első a páratlan képzőanyag, a magyar nyelvnek az a hajlékonysága — még nem vizsgáltuk meg eléggé —, amely minden érzelem, hangulat, sejtetés kifejezésére képes. A régi költő, Ábrányi Emil sokban túloz nyelvszerelmében, el-elveti a sulykot — ’’Hát a csapongó | Gyors- szavú tréfák | Játszi szökését | Festi-e más nyelv | Oly remekül?” — s egy másik, sajnos, messzire szakadt költő is túllép lángolásában nyelvünk értékein — ”te zengő és borongó hang a lanton, | bőröm, bérem, bírím, borom, míg bírom | és soraimmal sorsom túl a síron —, de a tudós hűvösnek ható tárgyilagosságát nem cáfolhatjuk meg. Melyik nyelv képes ilyen méretű értelmi árnyaltságra, mint a mienk: megfagy, lefagy, elfagy, befagy, kifagy, átfagy, szétfagy, fölfagy?

70