Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 1. szám - Turcsányi Ervin: Az eredendő bűn (elbeszélés)

Ettől fogva már egyre ritkábban koptatták a lábukat. A katonák megengedték, hogy felkapaszkodjanak a győzelemből megtért harcieszközökre, élelmezték őket és gyógyszereket adtak. Ennek köszönhető, hogy nem a hazaúton teljesült be milliók tragédiája. A nagy emberfolyam forróságai lassan szétágaztak Lengyelországba, Ukrajnába, Magyarországra... Hogy mikor lépték át a határt? Nem vette észre. S mikor megtudta: mit érzett? Ez a haza nem volt képes,vagy nem akarta megvédeni őt. Miért rendült meg akkor? Talán azt érezte: nem a múltnak — a jövőnek tartozik számadással: önvizsgálattal és emlékezettel...

Ők, akik a szalmakazaltól együtt tartottak, most egy társzekéren utaznak, valahol a Duna partján. Már megmozdult az élet a földeken és a vizekben. A sóhajokba csobbanás és szárnycsapás vegyült.Talán ezért érezte olyan hitványnak a véget. Dél felé járt, amikor görcs csavart a szívébe, és lefordult az ülésről.

— Nem tudom még mennyi időm van hátra — suttogta megriadt társainak, mikor kissé magához tért, — úgy érzem: halálos sebem van. A nyomorúság mindenek előtt a szívet fegyverzi le, s vakok vagyunk a halálos sebekhez. Megtapogatjuk . . . Megcsodáljuk ... S ha még képesek vagyunk rá: ejtünk egy-két könnycseppet. . . Nem sokat tudtok rólam .. .Miárt is éltem? Mit mondhatok nektek, aminek hasznát vehetitek?

Gyűlöltem, de vak bosszúvágy nélkül .. .

Szerettem, bár mindenkim megölték . . .

Nem hiszek az eredendő bűnben!

Mély álomba merült, amelyből nem ébredt fel többé. Agya még sokáig jeges hidegséggel tornyosult az elmúlás mind feljebb csapó hullámai fölé. Ki tudja, mik voltak utolsó gondolatai? Talán a mesebeli lepkét látta végigmászni egy ágon ... Se szárnya ... Se lába . . . Csak nagy-nagy akarata . . . Szétnéz utoljára . . . S megőrzi szemével a fényt és a virágokat . . .