Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 3. szám - Szegő László: Vázlat a cigány népballadáról
SZEGŐ LÁSZLÓ Vázlat a cigány népballadáról Az utóbbi esztendőkben mind nagyobb figyelemmel fordulunk a cigány népköltészet felé: gyorsan növekszik a felgyújtott magyar és főleg cigány nyelvű népdal-, mese- és balladaanyag. Közel fél évszázados szünet után megkíséreljük újrakezdeni azt a hatalmas, ám befejezettnek korántsem mondható munkát, melyet a múlt század utolsó évtizedeiben Hermann Antal,Wlislocki Henrik, Meltzl Hugó és mások végeztek. Nem könnyű feladat ez, de roppant hálás: hiszen alig van Európában még egy nép, mely annyira elevenen őrizné folklórhagyományait, mint éppen a magyarországi cigányság; s feltehető, hogy még hosszú ideig lesz egy-egy cigány közösség a végtelenül változatos, szakembert és egyszerűen gyönyörködni vágyó olvasót egyaránt meghökkentő módon gazdag, élő és fejlődő népköltészet kiapadhatatlan forrása. Ám ahogy akár folyóiratok hasábjain, akár külön kötetekben egyre-másra látnak napvilágot e rendkívül színes népköltészet egyes alkotásai, úgy mindjobban érezzük a köztük való eligazodás szükségét s a cigány folklór sűrűjében útbaigazító esztétikai, műfajelméleti, szövegtörténeti tanulmányok hiányát is. A jelen dolgozat, vázlatszerűen ugyan, s mindössze egy műfaj kérdéseire koncentrálva, ezt a hiányt kívánja pótolni. Mindenekelőtt tisztáznunk kell egy közkeletű félreértést. Minthogy a cigány népköltészet, jóllehet egy a balkáni népekéi közül, mégis önálló folklór — ennek megfelelően fejlődése öntörvényű, s bár a környező népek költészete az elmúlt századok során jelentős mértékben és folytonosan hatott rá, alakította, belső szerkezetét tekintve számos olyan momentumot tartalmaz, melyek a többi keleteurópai folklórból hiányoznak, ill. másként, más jelentések hordozójaként lelhetők csak fel. Ez alkalommal elsősorban arra a problémára gondolok, amelyet a ciganista számára a cigány népdalok műfaji kategorizálása okoz. A cigány népdalszövegek túlnyomó többsége alapvetőleg két csoportba: a rendszerint rövid, szabályos rímelésű, epigrammatikus ún. táncdalok (khelimaske gyila), és az ezeknél jóval hosszabb terjedelmű, formailag is oldottabb, nagyfokú improvizációs lehetőséget biztosító, általában szomorú vagy tragikus témájú ún. lassú dalok (loke gyila) közé sorolható. Mindegyik — de főleg az utóbbi csoportba tartozó — népdalra jellemző mozzanat a szövegek párbeszédes jellege, anélkül azonban, hogy ez dramatizált interpretációval járna együtt. (L. 1. szövegpélda.) Feltehető, hogy sokakat — köztük egyes kutatókat is — a népdaloknak e dialógusszerű felépítése tévesztett meg, s így válhatott közkeletűvé az az (egyébként téves) megállapítás, hogy a cigány népköltészet jellemző műfaja a ballada. Ha ugyanis tüzetesebben vizsgáljuk a cigány népdalt, azt látjuk, hogy a párbeszédes forma végeredményben szinte semmiféle drámai tartalmat nem fejez ki, ill. legalábbis nem többet, mint a közismert magyar népdal szintén dialogikus „Hát én immár kit válasszak, virágom, virágom | Te engemet s én tégedet, virágom, virágom” strófája. Pontosabban fogalmazva: a „lassú dal” szövegéből a drámai konfliktus és a történés maga hiányzik — tehát a ballada legalapvetőbb tartalmi lényege. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a formában is jelentkezik a drámaiatlanság, hiszen a cigány népdalban hiába is keresnénk a narrátort, az egyes szám harmadik személyben szóló elbeszélőt. (Az aztán más kérdés, hogy a cigány népdalhoz más aspektusból közeledve mit tapasztalunk: lényegi sajátossága, hogy — egyéb kelet-európai népek dalaihoz képest — a szövegek látszólagos dramatizáltsága rendkívül nagyfokú a dalok alapvető jellegzetessége a párbeszédes szövegstruktúra.) Általában azt mondhatjuk tehát, hogy a mai magyarországi cigány népköltészet műfajai közül a ballada teljes egészében kiszorult. Kiszorult — mondom —, mert (ahogy erről a múlt század végén publikált gyűjtések tanúskodnak) régebben igen előkelő helyet foglalt el a cigány folklórban. Meg kell azonban jegyezni, hogy abban a korban, amikor e gyűjtéseket végezték, cigányaink még nem Magyar- ország, hanem elsősorban Erdély, Bukovina és Szerbia területén tartózkodtak — ott tehát, ahol a balkáni balladakincs az idő tájt sokkalta elevenebben élt, mint későbbi, nyugati irányú vándorlásaik területén. Az a módfelett gazdag balladaanyag tehát, amely e korból fennmaradt, szerves része a tradicionális balkáni népballadakincsnek. (Elég talán, ha 2. és 3. szövegpéldánkra utalok, s ezekkel összefüggésben a „Szegény Dojnics” címen közismert román népballadára — bár hasonló példákat még szép számmal lehetne felsorolni.) E bőséges balladaanyag sorsáról ma már semmit sem tudunk. A hazai cigány lakosság e balladákat még töredékeiben sem ismeri, Romániában pedig — tudomásom szerint — nem végeznek gyűjtéseket. (A jugoszláviai Udruzsenye Romeja szervezet tervezi egy reprezentatív gyűjtés megindítását — eredményeik talán a mi számunkra is hasznos információkat fognak nyújtani.) Á balkáni eredetű balladakincs gyors kipusztulását jól szemlélteti két rendkívüli szépségű darab életútja: a „Káló, Loló, édes vérek” (Csenki Imre—Csenki Sándor: Bazsarózsa, Bp. 1955. 95. sz.) és a 24
