Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 3. szám - Rákosy Gergely: Próba (elbeszélés)
— Hülye vagy — mondta Dani, verítékező arccal. Tibor még közelebb hajolt: — Óvodásgyerekek érvelése: hülye vagy, hülye vagy, hülye vagy ... Mondok valamit: csípj bele a fülébe! Dani feltérdelt, keményen elkapta a kutya fülét. Betty a hirtelen néma mozdulattól s a beléhasító fájdalomtól megijedt, hátraugrott. — Haha! Már nem sajnálta a kutyát Dani. A mozdulat kezdetekor még sajnálta, nem is akart nagyot belecsípni, de hogy ezzel a hátraugrásával így cserben hagyta, már nem sajnálta. Ráüvöltött: — Ide! Ide jössz! A kutya tétovázva, egész testében remegve kúszott feléje. Hogy a közelébe ért, megragadta a nyakán a bőrt, felemelte, s keményen megverte, a fenekét, a hátát, a pofáját. Kiabált: — Nem értetted, mit mondtam? Nem értesz?! Itt maradsz! És fekszel! — Érezte tenyerén a kutya csontjait. Nagyon erős fiú volt Dani, alacsonyabb, mint Tibor, de jóval erősebb. Ez már barátságuk legelején tisztázódott az ismerkedő játékbirkózások közben. Ez a plusz erő is Dani külön világába számított, a gyűlölt és szeretett külön világba. A kutya semmit-nem-értő rémülettel lapult előtte, s akkor ő rátérdelt az állatra, s jobb hüvelykujját belemélyesztette a kutya fülehegyébe. Teljes erővel. — Tessék! — mondta. — Nézd! — A körmén végigfolyt a kutya vére. A kutya halkan nyüszített. — Nézd! — Még jobban szorította. Bal kezét ütésre készen tartotta, ha a kutya mozdulna, mozdulni próbálna. És akkor a foxi hirtelen megemelte a fejét, talán vicsorított is, talán valóban harapni is akart, tisztázatlan körülmény marad örökké. Mert Dani bal keze még ugyanabban a pillanatban lecsapott a kutya pofájára s szerencsétlenül éppen bele a kutya szemfogába. Vér öntötte el tenyerét. — Na, ugye! — kiáltott fel Tibor, de nem volt öröm a hangjában, csak valami visszafoghatatlantól való rettegés. Daniba egészen a válIáig beletépett a fájdalom, mintha acélkarót vertek volna a karjába, de ugyanakkor el is múlt, ahogy jött, az egész őrület. Felállt, s miközben magában sebesen mondogatta: „Nem szabad megütnöm, nem szabad megütnöm, mi megfogadtuk, hogy soha egymást meg nem ütjük, nem szabad, nem szabad, nem szabad!”, elfehérült arccal halkan és gyorsan mondta: — Menj innen! Menj innen a fenébe! — Aztán levágta magát a földre, és magához ölelte a még mindig reszkető kutyát. Hallatszott, amint valaki végigmegy a kerti úton, majd nyikordult a kapu. Arcra borulva feküdt Dani a málnabokrok négyszögében. Óriási volt a csend körű- ötté. Mintha bogarak se lettek volna, lebbenő levelek se, semmi. 20
