Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 1. szám - Turcsányi Ervin: Az eredendő bűn (elbeszélés)
TURCSÁNY ERVIN Az eredendő bűn Hát hogy is nézhetett volna ki? Ahonnan jött, ott letépték róla a ruhát, majd a húst is a csontjairól. Hát hogy is nézhetett vona ki! Csodálatos, hogy olyan házak is vannak, amelyekben lakni lehet! Ahonnan jött, ott nem laktak a házakban. Ott a házakat barakoknak nevezték és haldokoltak benne az emberek. Csodálatosak itt ezek a házak! * * * Az egyikre azt írták ki: Közkonyha. Mi ez a fel irat a falon? Azt írták oda — érdekes: gót betűkkel —: ENNIVALÓ! Leült egy lócára és megkérdezte azt az embert, akit erre illetékesnek látott, s ugyanolyan jól táplált volt, mint azok ott, akik azt akarták, hogy éhenhaljon: mennyi krumplija van? S nagyon megnyugodott, amikor azt felelte: nem tudja, de sok. Úgy érezte: ez az ember minden hasonlóság ellenére, nem akarja, hogy meghaljon, s ad neki enni. Miért nem volt ott ez az ember ... ?! Amikor elébe tették a nagy halom krumplit,feléje kapott és sötéten körülnézett. De hamar észrevette: itt nemcsak vele kivételeznek, mindenki kap enni, aki kér, s nem fenyegeti veszély az adagját. Az éhségtől és gyengeségtől elesett és elnéző volt—; bár titkon, szíve legmélyén élt egy csíra: ha megerősödik, megöl néhány embert.. . És evett, hogy megerősödjön. Vándorolt volt otthona felé, mint egy elrabolt, de kiszabadult hűséges kutya, de még mindig nem érzett bosszúvágyat. Iszonyatos! * * * Találkozott világ végén élő nénikékkel és bácsikákkal, akik megkérdezték: — Honnan jött? — Mauthausenból — felelte, bár nehezére esett kimondani. — Az szép vidék — mondta az egyik nénike. — Ott lakott, vagy csak munkát vállalt? — Elsírta volna magát, ha nem fogyott volna el réges-régen a könnye. Ezen az estén egy szalmakazalban hált. Többedmagával furakodott a jószagú, zizegő ölbe. Soká aludt -el. Azt kérdezte fekvőszomszédjától:—Magyarázható-e az értelmetlen kegyetlenség? — Nem kapottt választ. Odanézett az éles holdvilágban, s látta, hogy a másik elaludt. Szája mint sötét, büdös szakadék félig nyitva maradt, de a válasz közben lecsukódtak szemei.Jó,hogy csönd van. Aztán mégis hang: — Azt hittem: fegyvert adnak a kezünkbe, s neki ...! Megölném azokat is, akik engedték .. .! Az eredendő bűnéért bárkit. .., bárkit. . ., bárkit. ..! Nem adtak! Még nem tudni: mibe cseppentünk .. . — Ő a tücsköket és kabócákat hallgatta: Crrrr! Crrrr! — A drótoknak volt ilyen hangja emlékezett. — Nem — torkolták le —, a drótoknak nem ilyen hangjuk volt! — De, emlékszem! — Rosszul emlékszel! — Crrrr! Crrrr! Reggel egy félig béna ember megkérte: — Nem segítene tovább száz lépéssel? — Miért pont százzal? — kérdezte. — Annyit bír egy szuszra az ember — mondta a béna. — Én köveket hordtam egy útépítésen. Most nem vagyok nehezebb, mint egy olyan kő, amelyet akkor fel bírtam emelni, és száz lépésre vinni ... — Akkor a bénát félig a hátára vette és elvitte magával. A béna pontosan a századik lépésnél megköszönte a segítséget. — Szívesen viszem még egy darabig — ajánlotta fel. — Nem! — tiltakozott a béna. — Akkor úgy jár mint én, s magát is vinni kell ... Ha más is megáll nekem, egyszer még hazaérek ... — Maga nagyon erős ember! — mondta a bénának, s tovább vitte, amíg nem akadt, aki átvette. 21
