Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 3. szám - Rákosy Gergely: Próba (elbeszélés)
RÁKOSY GERGELY Próba A kert végében, a nagy málnás négyszögében feküdtek. Régi málnás volt, kusza, szövevényes, földközelből és gyerekszemmel áthatolhatatlan, égig érő dzsungelfal. Remek hely volt. Itt szívták el az első rövid Extrát, melyben a finom dohányszálaknak napfényszínük volt. Itt olvastak a zümmögő csöndben hosszú délutánokat, s lapultak lélegzetvisszafojtva hosszú percekig földhöz szorított füllel, miközben egymás tekintetét fürkészték: ki hallja meg elsőnek a préritűz felől menekülő bölénycsorda messzi dübörgését. Itt álmodoztak közös szerelmükről, a közeli kisváros igazgatótanítójának náluk vagy három-négy évvel idősebb, már nagylánynak számító lányáról, aki vasárnap délutánonként egy kesztyűs, kardos zászlóssal sétált lesütött szemmel az égerbokrokkal és jegenyenyársorral szegett Rinya-parton. Itt gyakorolták a lasszódobást, hogy egy alkalmas pillanatban, a parti sásban rejtőzködve, mint egy tehetetlen tuskót ránthassák a csörömpölő kardú zászlós urat a vízbe; már látták, amint glancos csákója a töklevelek között úszkál s ő maga meggyalázott ázottságában, békalencsés kusza hajjal s minduntalan visszacsúszva tíz körömmel kapaszkodik ki a síkos agyagos parton. Az alkalmas pillanat azonban késett, a zászlós és a lány túl szorosan sétáltak egymás mellett, a dobás nem lett volna százszázalékos. Itt tanulgattak furulyázni, s meleg nyári estéken a növényillattól tömör levegőben, a málna-dzsungelfalak közt nem ritkán orgonaszóként zengett a különben idétlen hangú furulya. Itt vitatkoztak órák-, napok-, hetekszám a barátságról. Dani megfoghatatlannak tartotta, hogy a felnőttek, bárhova is kerüljenek, mindig új és új barátok után néznek, s tulajdonképpen nem is ezt, hanem hogy a régieket legtöbbször könnyű szívvel elfelejtik. így — szerinte — az elutazás, elköltözés — halál. Tibor szerint sokkal inkább újjászületés. A kígyó is levedli időnként a bőrét. Velük is mi lett volna, ha megmaradnak az elemiben szerzett barátok mellett, soha nem ismerik meg egymást. Ennél a pontnál Dani is fejet hajtott, ez tényleg nagyon nagy baj lett volna. Itt kötötték meg múlt nyáron a vérszerződést, gombostű-hüvelykujj-megoldással, Daninak mintha egy árnyalattal söté- tebb lett volna a vére, de az is lehet, hogy a bokrokon megszűrt fény az ő ujjára más szögben esett. — Betty — szólt most halkan Dani. — Ide! A spárgaágyások hűvös árkából egy foxi ugrott fel, lerázta magáról a földet, áttörtetett a bokrokon, s megállt Dani előtt; kurtított farka, mint egy gyors inga, pofája féloldalra billentve, barna szeme nevetett. — Nem kell neki rimánkodni, mi? Mit utyuliznak-putyuliznak némely hájas dögnek, Pesten látni ilyesmit, kész röhej. — Nagyon büszke volt a kutyájára. Nem a pedigréjére, nem is volt pedigrés kutya, szálkásszőrű és simaszőrű keverék volt, hanem amiből amivé lett, a változásra, tulajdonképpen a saját fáradhatatlan türelmének eredményére. Micsoda tétova mamlasz volt ez a kutya, mikor lekerültek ide, a házinyulak, a szelíd, puha, rózsaszín fülű vattacsomók elől is nyüszítve menekült, szinte megmerevült vackán a félelemtől, nem volt szó vagy parancs, amivel elő lehetett volna csalogatni. S ma a hetvenéves erdőmester, akinek pedig öt válogatott tacskója van, mindig értük jön a homokfutójával, ha róka- vagy borzkotorékra bukkan. Egyetlenegyszer nem engedelmeskedett, mert odáig fejlődött, hogy harcot feladni egyszerűen nem volt képes. A Xll-es halastónál, az AÍsóerdőnél egy árokösszekötő cementcsőbe szorítottak egy pézsmapatkányt. A cső átmérője nem lehe2 Forrás 17
