Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 3. szám - Goór Imre: Versek

árkok taknyosodó vize visszabeszél a zajra tükörélű, megsokszorozott szuronyokkal.

Most, kinek élete védve nincs delelő hatalommal, meghal, megadón lehanyatlik, fickándó csutkája görcsbe merevszik s — kifelé menet e világbul — célnélküli pillája kitágul, csupaszon-meredő sarka trágyát, homokot rugdal, szomjazó szája légbe harap.

— Mért jöttél, rég-lezuhant nap, fekete szirmú rózsa?

Lobogó sörényű lovadra, emlékezés,

kötélszövetű karoddal miért ragadsz föl?

Elefántcsontfekete földbe, zsákmányodat, kegyetlen talpaiddal mért taposod?

Kinek az álom szemére nem száll, nyitva felejtett ablaka fekete vászon:

Figurái robbant lövedék szilánkjaiként szabadulva töltésen hosszant és harántirányba futnak; sás s káka közt, teret-szabdaló egyenesben fut az útjuk, vadvizek fémgyöngyös tocsogóiban fut az útjuk ...

Futnak inaik reszketeg eresztékein rángva dűlőkön, útiárkon, szétlőtt temetőn: békevilágon . . .

Aszott combjukra keszeg zászló csapkod: pantallójuk üreges szára.

Alattuk rugó roppan: arcuk, ím, földet-imádó; társuk a drót, a kerítés: szabadult lelket el sose záró.

— A halott szeme gyilkosra néző, pisztoly ra-szuronyokra mereven néző, a halott szeme