Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 3. szám - Bata Imre: Szabó Pál (1893-1970)
csak egy különös utat világíthatott meg; emelkedő pályájuk hasonlít az íróéhoz. De a Góz Jóska pályaíve, mint személyisége is, már inkább a paraszti életkörből emelkedik ki, s emeli magával szokott közegét. De Góz Jóska élete nem is a paraszti fölemelkedés ismerős útja. Nem a Csonta Jánosé és nem a Páva Danié. A Góz Jóska útja egyedüli, és ebben a különösségben példás paraszti fölemelkedés. Nem a vagyonba, az értelembe húz föl. Góz Jóska faluja; a Barna Bercié, a Hódi Pistáé, de a Csontáé is, Páva Danié is. Ugyanaz a falu, amelyikkel már sokszor találkozhattunk a Szabó Pál-művek során. De Góz Jóska nemcsak a faluját reprezentálja. A szegénysorról jön, de nem sok kell hozzá, s már mindenki becsüli. Még a szolgabíró is úgy néz rá, mint akivel számolni kell. Pedig nem virilista. Egyelőre még nem is kapaszkodó ellenzéki kisgazda. Csak kétkezi ember. Másként áll kezében a szerszám, s ha másként is, de jól. Ügyes a két keze, süt az értelemtől szinte az elméje. Mintha titka volna. Tud valamit, amiért sorsosai szívesen engedik maguk elé. Nem magasabb, mint a többi, de esze magasabban jár a többiénél. Ember — gerinccel és tudattal: öntudattal. S még szerencséje is van. De nem amolyan lutris szerencséje, inkább, mint akinek tartogat valamit a jövő. Büszkesége, rátartisága nem a vagyonra váró fiatal paraszté, hanem a magában bizonyos emberé. Szeretik, vagyis inkább szeretnék az asszonyok, lányok. De mind természetesnek veszi, ha Juhos Marikán akad meg a szeme. Nem akad érte irigye. Ki-ki a maga módján, sokszor akaratlanul is, segíti, mert szereti. Sorsos férfitársai előtt sem kétséges, hogy első. Még Zsíros Tóth Ferke is vigasztalódhatik a poros álláson, nem akárki rabolta el a menyasszonyát. Egytömb ember Góz Jóska, mint a hajdani eposzhősök. Sorsnak és föladatnak megfelel. Asszonyt is olyat vehet magának, aki nemcsak szereti, ki is egészíti. Véle lesz teljes az élete. — Ki merné úgy kezdeni a faluban, mint Piros Góz? Góz Jóskának menyasszonyt rabolni is szabad, mert most sincs egyetlen fölösleges mozdulata sem. Lelkében a világkép és faluerkölcs teljességesen van jelen. Nincs moccanása, amiben hibát lehetne találni. Téllel kezdődik a Talpalatnyi föld, mikor a lakodalmak leginkább alkalmas időre találnak. Aszályos nyár van a regény végére érve, de közben teljeset fordult az esztendő. Tél, tavasz, nyár, ősz, megint tél, ismét tavasz meg nyár. Ez a regény természetideje. E természetidőt átrétegezi az életformaidő, a lakodalommal, keresztelővel és bölcsövei tagolt létidő. De a regény már más időt is éreztet. Érezteti Góz Jóska időtudatát. Góz Jóskának sürget az idő, mert az elrablott menyasszony állapotos, hamarosan megszületik a gyerek, s ha nem iparkodik elválasztani Tóth Ferkétől Marikát, nem lesz neve a jövendő gyereknek, illetve a Tóth Ferke nevére írják. Ferke meg kemény feltételhez köti a válást. Más idő is rohan itt, ebben a regényben. Sűrű, mert emberi érdekű. Szabó Pál immár nem az örök falut szemléli, de egy koncentrált sortörténeten át láthatni a mozdulatlan falura. És Góz Jóska sorsához inkább motiváció az örök falu megannyi színes foltja, fordulata. Góz Jóska kezébe vette élete sorának irányítását. Nem kereste ő az összeütközést, csak nem tehetett mást, mint amit aztán meg is cselekedett. S nem bizonytalankodik a cselekvésben. Ha menyasszonyt kell rabolni a lakodalomból, csak azt méri meg, képes-e sikerre vinni elhatározását. Ha a parlagot termőre kell fordítani, mélyen fordítja, mert megmérte, belátta, hogy érdemes. Góz Jóskának óra van a zsebében, s gyakran veszi elő. Az Anyaföldben még hosszú a szekérsor — az ökrösigák sora, s ökrök cammogása, ha mérte az időt. Góz Jóska az órájára pillant két munkamozdulat közt. Mert őt cél, föladat hajtja. Nevet adni a Marika gyerekének, enni szerezni a családnak, felelősnek érzi magát, hiszen ő volt, aki fölidézte, magára vonta a sorsot és haragját. Korábbi faluregényeinek éntudatait pusztán arra korlátozza — s joggal! — Szabó Pál, hogy hősei tudomásul veszik, nyugtázzák létezésüket. A Talpalatnyi földben már még Jámbor Lajos is elgondolkozik rajta, mért van az, hogy neki minden rosszul üt ki. Meg is mutatkozik a jellem és sorsa kölcsönössége. A tehetetlenség, az asszonyi zsarnokság hajszolja Jámbor Lajost kunéros helyzetekbe, zűrzavaros hazugsághálókba. Nem így Góz Jóska. Éntudata az önelemzésig fejlett. Finom érzékenység jellemzi Marikához fűződő kapcsolatát is. Nagy belső kultúrára vall, ahogy érzékenyen követi Juhos Marika pompás asszonytermészetének legapróbb rezzenésit is. Van a magyar irodalomnak egy pompás paraszti-hős-vonulata. Ludas Matyi, Toldi Miklós, Kukorica Jancsi nem pusztán remek élő alakjai az irodalmi parasztságnak, hanem oly mélyen tagolt jellemalkotások, minők a világirodalomban is ritkán jőnek a világra. Amikor a népjelleg és az emberi nem saját minősége kél lábra egy-egy életre keltett emberalakban, midőn végtelen háttere támad egy-egy körüljárható figurának. Ilyen paraszti hős Góz Jóska is. Mi a magyar, ha teljes emberségben és életelevenségben kél életre? Tanulmányozandó a többi közt Góz Jóska is. A huszadik századi, anakronisztikus életformájába sült, de népünk állagának zömét adó parasztságnak immár csak alig van nyoma. De emléknyoma ott van Szabó Pál Talpalatnyi földjének központi hősében, Piros Gózban. És Juhos Marikában. Nem ideálképek ezek a halhatatlan alakok, mert eszményi mivoltukat világkép és mítosz mélységes hátteréből bontja ki, emeli ki Szabó Pál. 8
