Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 2. szám - SZEMLE - Kelényi István: Galambosi László: Á kőliliom vára - Szakolczay Lajos: Ozsvald Árpád: Galambok szállnak feketében
S hogy nemcsak meghallgatta, de magáévá is tette a kritikusi intelmeket, ez nagy hasznára vált lírai fejlődésének. A kezdetben biztonságot jelentő egyenletes lélegzés az idő haladtával néha ki-kihagyott, máskor meg levegőért szaporázott, s tulajdonképpen ez a ritmusváltás hozta meg költői kiteljesedését. Nem mint hogyha különösebben félteni kellett volna a sematizmus eluralkodása idején indult költőt, hiszen az ő lírája volt az, amely a legkisebb módon sínylette meg a költőtársait oly nagy mértékben hátravető torzulást. Mégis jól jött a friss levegő. Az induláskor megszaporodó idillek (Esti fejés, Falun szebb a tél), és a nyugalmas, falusi élet szépségeit meg- éneklő portrévázlatok (Az ángyom, Olvas az anyám) nemegyszer gazdag érzelmi töltésükkel, a szülőföldélmény megtartó és meghatározó erejében feloldódva bizonyos fajta esztétikai értéket is hordoztak, de a továbblépést már nem ezen az úton kellett megtenni. S hogy ezt a költő felismerte, már csírájában körvonalazta magának a folytatást. A gondolati fegyelem az élmények kirajzását most már szűkebb körbe fogta, de ugyanakkor megnövekedett — a sűrűbbé vált költészetből mintegy kikristályosodva — az intenzitáscsúcs. Az alapjában leíró hangú költészet fokozatosan eljutott az ősi mítosz átértékeléséig, a modern életérzés kivetítése a már több gondolati síkot egymásba mosó versépítésig. Úgy rakódtak egymásra a rétegek, hogy a legmagasabb — időrendjében legfrissebb—szint nem a mindenkori elérhető, egyedüliségében ugyan számottevő intenzitás végkifejtése, s onnan visszafelé haladva a többi fokozatos elsenyvedés, hanem a korábbi és újabb rétegek gondolatiságban egymást felerősítő szövetsége, ahol az egyik feltételezi a másikat, ahol egyetlen láncszem kiszakadásának az egész látja kárát. Az árvaság kora c. költemény szigorú következetességgel végigvitt dinamikája, az első és második tételnek külön-külön is a végcélt felvetítő szerkezete, ugyanakkor az egyenletes iram gyorsulásával felfokozott egymásbanövés jelzi az idősíkok megnevezésével különválasztható részigazságok láncolatát. Az alaptétel (jelen idő) a szívet-lelket emésztő magány: „nem nyugtat a csönd se, hiába | zárod az ajtód hét lakattal.” A visszamenekülés a gyermekkor tisztaságába (múlt idő), a sohasem volt, csak emlékezetben élő, tarka idill — „Este a kövek szentjánosbogár- leikét | élesztgetted, földre hulltak a csillagok” — meg felemlítésével megteremtődik az ellenpont, s az első rész keményen kimondott igazságának tragikumával. Aranypénzed: elvarázsolt békalencsék, otthonod: vízipók buborékharangja — emlékgyűrűkkel véded az ifjúságod! már előkészített a befejező tétel (jövő idő) természet-növényi léthez fohászkodó „átokzengése” Szürke pacsirták, kőként zuhanjatok a földre, gömbölyű pókok, vasból fonjátok a hálót, lassú csigák, mészházatokat hagyjátok üresen, éber baglyok, lábatok vaskarmot növesszen . .. dolgos méhek, mérget szívjatok a virágból, eleven Világ, ments meg engem az Árvaságtól! A költő pokolra merülésével emlékgyöngyei szétperegtek, virágos bokrát letarolták (Galambok szállnak feketében), de balladás-feketeségű gyászgalambjának suhanása továbbra is ott kísért a sorok között. Fájdalomból épült ennek az időszaknak líraszövete, s elevenen sajog az ember felismerése: „ . . . testedből nem fakad virág" (Kőkor). De a világméretűre növesztett fájdalom technikailag civilizálódott korunk ellentmondásainak groteszkségével erősen megkérdőjelezett. Test és test egymás elleni harca igaz, hogy nem ismer fájdalomhatárokat, de az absztrakció legmagasabb fokán való tudatállapot is meglehetősen abszurd. „Ó, Arkhimédész, lehet-e körök és négyzetek között élni, kizárni magunkból a világ gondjait!” S a költő felelete a cselekvés vállalása: Hiszen az ember nem azért született a világra, hogy összetéve két kezét a semmit őrölje ujjain. (Hit). Ha életre született, éljen maga teremtette jogaival, ha harcra született, vívja meg a saját harcát. Ozsvald költészete azért termi az újabb és újabb mítoszokat, hogy legyen min felülemelkedni, hogy a mítosz valóságtartalmának szálait egészen a földig bogozva felfedett legyen a költő valódi szerepe. Mert ki őrzi meg a „vadvizek tisztaságát”, ha ő nem, ki lesz viharban a szélkiáltó, mikor „vadvizek hátán, végigver a zápor”! Fábry Zoltán életműve a mindennél ékesebb bizonyíték, hogy a kisebbségi sors vállalása élet- hossziglanig tartó őrszerep. S hogy Ozsvald ezt vállalta, egyúttal értelmet kapott költészetének jogossága. A „vox humana” nemcsak megnevezőjére, hanem rá is érvényes. SZAKOLCZAY LAJOS 93
