Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 2. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: Sánta Ferenc: Isten a szekéren

A téma itt is az annyiszor megénekelt sokgyermekes parasztcsalád. A nincstelenség, az éhezés. A férfitámasz nélkül maradt asszony kísérlete a széthullani készülő kis közösség összefogására. A csak félig felnőtt — valójában még kamasz — gyerek hazaviszi az első keresetét és a belőle vásárolt ennivalót, de amikor asztalhoz ülnek, és ő csak nézheti, mint esznek kisebb testvérei az általa vásárolt ételféleségből — neki most már a felnőttek kosztja jár, úgy mint hajdanában az apjának — belülről hirtelen feltörő keserűségét egy szívszorítóan jól eső érzés váltja fel. Felelős már ő is a családért. Felnőtté válása egyben belső gazdagodás! A sors hozta így, hogy gyermekfejjel felnőttnek kijáró munkát követeljen, hogy támasza lehessen gondterhelt édesanyjának.

Ennyi röviden a történet. Banális-érzelgős megfogalmazásban az ilyen szinte semmitmondó. Csakhogy Sánta minden érzelemgazdagság — a romantikus túlzásokkal szinte tündérnek ábrázolt anya ilyetén való szereplése — ellenére is érzi a distanciát. Anyaga egy tömbből bukik ki belőle, csak annyira távolodik el tőle — s ez épp elég —, amennyi szükséges ahhoz, hogy a túlcsordulással fenyegető szeretet egy bizonyos ponton megálljon.

A szabályozó szerkezet ezekben a korai — félig öntudatlan állapotban született — elbeszélésekben az a hallatlan lelki érzékenység, mely leginkább a naív művészek minden tudatosságot nélkülöző megérzésével hasonlatos. Akiknél az anyagkezelés ősi egyszerűsége valójában a körülöttük levő természeti világ szemlőlédésében, és annak ritmikusan ismétlődő folyamataiban gyökerezik. A prózanyelv üde tisztasága, keresetlen egyszerűsége megóvja attól, hogy világát túlbonyolítsa. S ez a természetesség szabja meg egyben műveinek világlátását.

Nemegyszer a csattanóra épülő, tréfás népmese kerete szolgál a mondanivaló kifejtéséhez (Sok úr, egy paraszt), máskor egy valódi népballada (Júlia szép leány) hasonul át a Sánta Ferenc-i novellavilág szerves alkotóelemévé (Bíró Juli).

Ez utóbbi még témavilágával és formaelemeivel erősen kötődik a népköltészeti hagyományokon iskolázott korábbi írásmódhoz, de a világszépségében is zsarnok lány tragédiája a kíméletlen logikával egymásra sorjázott pattogó párbeszédekkel már erősen jelzi a felfokozott érzelmeken túllépő gondolatiságot.

Az első lépés e felé az ábrázolásmód felé — s talán ez a Sánta Ferenc-i novellisztika fordulópontja — a kegyetlenül hideg és kiúttalan elbeszélés, Az öreg ember és a fiatal.

Itt már annyira a lényegre szorítkozik az író, hogy szűkszavúan beszédes borzongása a legteljesebb kimértséggel jeleníti meg a valójában abszurd helyzet — egyidősebb hóhér adja át „munkafogásait” a helyébe lépő fiatal társának — tarthatatlan voltát. Nincs menekvés a fátumszerűen csapódó Élet szorítása elől — halIik Sánta végítélete — ,azaz lehetne, ha erkölcs és hatalom nem játszaná ki egymás ellen a semmit sem tehető, magát csak a véletlenre bízó embert.

Ezt követően Sánta kritikusai úgy látják, hogy az író megcsömörlött, s erős szimbolikával és képi áttételekkel jelentkező elbeszéléseiben azt vesztette el, amiért legelső leírt sorától kezdve harcolt: az embert.

Az igazság az, hogy ezeknek az időben előre haladó novelláknak a hangja változott meg, az lett kesernyésebb-vívódóbb. A korábbi gazdag érzelmi töltésű elbeszéléseket felváltotta egy tágabb horizontot szemlélő, jelen és jövendő kérdésein töprengő, jelképesség felé táguló világ. Diszharmóniája már nem kecsegtet olyan megoldásokkal, mint a csavargót gyermeki szépségével és üdeségével elbájoló kislány tündérromantikába hajló története (Sárga virág, kék virág), a belső feszültséget itt már a több áttétellel megjelenített — lélektanilag meggyőzően alátámasztott — valóság kettőssége adja. Hiszen a Nácik és a Müller család halála c. elbeszélés nemcsak a fasizmus lélektani és társadalmi mivoltát, a pszichológiailag megsebzett emberek törvényszerű végzetének tragédiáját mutatja, hanem minden erőszaknak nemet kiált.

A régi forma, a régi világ széttöredezett, az idillikum lassan már a meséből is kihalóban van. Akiknek egy életforma volt hajdanában a föld — testüknek, lelkűknek, gondolatuknak szerves része —, megszenvedett sorsukkal is, már csak egy elhaló világ utolsó követeként egzisztálnak. Saját maguk szigetelődnek el,önkínzó magányuk a „rezervátumban” csak még jobban fokozódik. így suhan el a változást- változtatást követelő idő Csókos Cuha András feje fölött, így lesz az önmagát saját szavaihoz tartó paraszt „jellemessége” valójában gát; a történelmi fejlődés szükségszerűségét figyelmen kívül hagyva pedig tragédia. Az írói megformálás eszközeit számbavéve, ha a Sokan voltunk, a Kicsi madár, az Emberavatás a Sánta Ferenc-i novellisztika kezdete, akkor az Isten a szekéren, a Föld, a Hold, a Föld, csillag című írások már valahol a képzeletbeli sor közepén helyzekednek el.

S a vég pedig—ami felé észrevehetően az írói felismerés-világlátás tendál— a Nácik, A veder és nem utolsósorban a műfaji remeklést egymagában megtestesítő Halálnak halála. Az író két korábbi novel- láskötetét alapul véve a Farkasok a küszöbön (1961) c. gyűjteményben (többek között itt szerepel a Nácik, az Olasz történet, A Müller család halála) vált igazán érzékelhetővé az az út, amelyet Sánta a pályakezdő írása óta megtett, és mit a továbbiakban is követni látszik.

Nem értéknívót jelző különbségek választják el a Sokan voltunk című elbeszélést a Halálnak halálától, hanem az írói-művészi látás tudatossága. A kezdetben ösztönösen megérzett hang „lágyságából”, egy filozófikumba burkolózó, gondolati síkon jelentkező meditáció lett. Amelynek forró86