Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 2. szám - SZEMLE - Orosz László: Király István: Ady Endre
viseli: Ady két lelke. Ady cikkében is, Révainál is lényegében arról van szó, hogy Ady igazi hit nélkül harcol a demokratikus forradalomért, hiszen a demokratikus forradalmár egyben a polgári demokrácia bírálója. Király koncepciója is ebből a felismerésből nő ki, de ő egyrészt időben elhatárolja azt a szakaszt (1908—1912), amikor ez az ellentmondás a legjellemzőbb a költészetére, másrészt ennek az ellentmondásnak a konzekvenciáit a legvégsőkig nyomozza, feltárja. „Kétmeggyőződésű, egy igent és egy nemet magában hordó, ingó távlatú forradalmiságnak” nevezi, s itt nem annyira szinonimákat halmoz, mint inkább a fogalom körét terjeszti ki, általánosítja. A költő helyzetét így jellemzi ebben a korban: „Maradéktalanul kívül került ekkor már Ady a félfeudális magyar világon, de nem volt hazája a Nyugaton megfigyelt polgári demokrácia sem, ott is idegen volt. A szocializmus Ígért világa viszont még csupán messzi, homályló perspektívát jelentett számára: nem vert hidat hozzá a konkrét mozgalom. A holnapba vágyott a forradalmár költő, de ködbe vesztek előtte az oda elvivő utak és erők. A magány,a teljes otthontalanság nyomasztó érzése lett úrrá a lelkén:a kétmeggyőződésű forradalmár elrendelt hazája a kivetettség volt. S ehhez a tipikus szituációhoz mint tipikus magatartás két ellentétes előjelű mozdulat tartozott hozzá. Hozzátartozott egyrészt az eltévedés, másrészt a küldetés. „A kétmeggyőződésű forradalmiságnak ebbe a tágan megvont szituációjába és törekvései közé minden erőltetés nélkül illik az ekkori verseiben megjelenő antikapitalizmus és »szomorú szerelem«, istenkeresés és út a néphez — meg a forradalmi versek és a magyarságversek egymást ellentétesen kiegészítő világa.” Király végre bátran és határozottan kimondja, amit egyébként eddig is sejtettünk, hogy Ady költészetének a szimbolizmussal való kapcsolata kevésbé lényeges, mint hinni és hirdetni szokták. Úttörő abban is, hogy életművét a XX. század irodalmi-művészeti problematikájával szembesíti. Ennek keretében figyelemre méltó eredetiséggel, nagy meggyőző erővel választ szét olyan, gyakran egybemosódó fogalmakat, mint pl. az elidegenedés és az eltévedés, a vátesz és a voyant, a nonkorformista és a lelkileg szuverén ember. Pontos elemzését adja a magányosság különféle változatainak, a népiség — népiesség sokat vitatott kategóriájának, s a „küldetéses” költőt formáló erők közül az egyik legfontosabbat találja meg a századvégi és századeleji gyors fejlődéstől elszakadt peremvidékek erjesztő, különleges távlatot nyitó hatásában. Ha valami némileg megbontja is Király könyvének gazdaságos célirányossággal kialakított arányait, az a vele kapcsolatban álló emberek önálló arcképekben való bemutatása. Mégsem szívesen mondanánk le ezekről. Vészi Józsefről, Kabos Edéről, Bíró Lajosról, Színi Gyuláról, Révész Béláról, Bölöni Györgyről, Reinitz Béláról, Zubolyról ugyan hol olvashatnánk hasonló erejű jellemzést? Kitűnő Léda egyéniségének megrajzolása is. A két kötet olvasása közben legszívesebben mégis a verselemzésekbe felejtkezünk bele. Király ezeknek nagy mestere. Egy egész sor verset világít át a legapróbb részletekig. Megmutatja a keletkezés körülményeit, feltárja a költemény kapcsolatait az életmű más alkotásaival, kitekint a magyar és világirodalmi párhuzamokra, felméri — igen alaposan —- a vers belső terét: szerkezetét, nyelvi anyagát, képeit, ritmikáját, rímeit. Az elemzés felsorolt szempontjait nem mechanikusan alkalmazza: van vers, amelyet nyelvi anyaga felől közelít meg, van, amelyet a szerkezete vagy a képei felől. Nem mechanikus abban sem, hogy részletről részletre haladva elemezne: mindig az egészet nézi, a részek funkcióját abban keresi, abban mutatja meg. Elemzései minden részletét, a legkülsőbbnek tűnőket, pl. a hanganyag vagy a ritmus elemzését is, a mondanivaló, a tartalom sugározza át: a részletek ezt gazdagítják, ezt teszik teljesebbé, hitelesebbé. Természetesen akadnak Király könyvében vitatható részletek. így pl. felmerült bennem: nem végletes sarkítás-e Királynál a humanizált és a dehumanizált istenkép szembeállítása. Könyvének finom dialektikáját mutatja, hogy amikor egyrészt szembeállítja a „megtalált küldetéssel”, Ady népiségével az „eltévesztett küldetést”, istenkeresését, másrészt pozitív és negatív pólust talál abban is, ebben is: a népiség áthumanizált változataként jelennek meg a forradalmi versek, problematikus változataként a magyarságversek, s mintegy ennek mintájára Isten is humanizált, embert segítő arcával is, dehumanizált, elrettentő, „vigasztalan” arcával is megmutatkozik. Ady istenélményét én is vívódónak, végletek közt hányódónak érzem, de istenképének mintegy a megkettőzését az átmenetek egész sora miatt nem merném vállalni. Talán nincs igaza Királynak abban sem, hogy Ady költészetének néhány margi- álisabb jelentőségű darabját (pl. a Zozó levele, Álmodik a nyomor) részletes elemzéssel mintegy a centrumba állítja. Az összkép igazát azonban ezek az ellenvetések aligha módosíthatják. Király nem törekszik hidegen „objektív” hangra, szenvedélytelen „tudományosságra”. Olvasóként nem szaktudománya művelőit képzeli maga elé, mint legtöbb irodalomtörténeti tanulmányunk szerzője, hanem az általános és középiskolai magyar szakos tanárok széles táborát. Ezt írja műve előszavában :„... főképp azokhoz kíván szólni munkám, kik irodalomról, versekről beszélve az emberre néznek, s embert formálnak mindenekelőtt.” Könyvének talán legfőbb érdeme, hogy szép példát ad az irodalommal való emberformálásra. A pedagógiai célzatú egyszerűsítés oly gyakori buktatóját elkerüli: művét érzelmi töltésével, hőse igazságának vállalásával s nem utolsósorban stílusának hőfokával teszi valóban emberformálóvá. OROSZ LÁSZLÓ 84
